"Platinaszõke akarok lenni, mint azok a szexi sztárok, Marylin és Jane" - kezdte az elsõ Blondie-demót Debbie Harry 1975 júniusában. Ez a Platinum Blonde volt az egyetlen normális dal, amit egy év alatt sikerült összehozniuk, de végül is mindegy: egy kiadós álomnak megtette így is. Még öt év kellett, és az összes festett csaj Debbie-ben utazott, aki húsznak tûnt még mindig, pedig már harmincöt éves volt.
Debbie csak a nevelõszüleit ismerte, három hónapos korában fogadta örökbe Richard és Catherine Harry. Floridából New Jerseybe költöztek, ott cseperedett fel, az iskolai mazsorett- és vívóklub azóta is õrzi emlékét. Énekelt is persze, ne kelljen mondanom; a Uni Trio, majd a First National Unaphrenic Church & Bank zenekarban dzsesszt, a Wind In The Willowsban folk-rockot, így érkezett a hatvanas évek végéhez. Mikor is kifulladtak a hippis ügyek, és kezdetét vette "az élet harc": kozmetikusként, titkárnõként, Playboy-nyusziként, Max´s Kansas-cicaként.
A Max´s Kansas Cityben felszolgálva ismerkedett meg az ott törzshelyezõ Andy Warhol udvarával, innen az inspiráció, hogy újra énekelni kezdjen. Azon volt, hogy beszálljon a Pure Garbage lányzenekarba, hanem mire kapcsolatba lépett (a vezetõ) Elda Stilettóval, épp felbomlott. Így esett meg, hogy Debbie, Rosie Ross nevû barátnõje és a facér Elda ´73 õszén megalakította a Stilettost. Olyan népszerûek szerettek volna lenni, mint a Supremes vagy a Shangri Las trió. Persze kellettek kísérõk is: Elda szólt az underground körökben jól ismert Chris Stein gitárosnak, aki nem mondhatott nemet, olyan jó csaj volt Debbie. (Ha jól tudom, együtt, azóta is.)
A Stilettos szûk esztendejét most kár lenne túlspilázni. Nem sikerült dülõre jutni, hogy mit kéne játszaniuk, és ez állandó tagcserékkel járt: ´74 nyarán, amikor Debbie gyakorlatilag lenyúlta a zenekart, Elda és Rosie helyén már Julie és Jackie énekelt. Két koncerten Angel & the Snake néven léptek fel, ebbõl lett aztán a Blondie - szõkék voltak mindhárman.
A Stilettos és a Blondie között kezdetben nem volt kirívó különbség. A repertoár fedte egymást: fõképp feldolgozások a hatvanas évekbõl, néhány eredeti Stilettos-szerzemény, ugyanakkor Debbie már a frontvonalban énekelt, s az összkép kevésbé volt koreografált, sokkal inkább spontán és popos. Az elsõ három évben tartott még az átjáróház: (az ismertebb nevek közül) Ivan Kral Patti Smithhez, Fred Smith a Televisionhöz igazolt át, és eltûntek az újabb vokalista lányok, Tish és Snookie is. Az a négyes - Debbie: ének, Stein: gitár, Clement Burke: dob és James Destry: billentyû/basszus -, amely most újra hallható a No Exit albumon, 1975 októberétõl játszott együtt; s ami még fontosabb: Destry szintijétõl akkor kapott a Blondie-hang "végsõ profilt".
*
Könnyen lehet, a személyes kapcsolatokon túl épp az biztosította helyüket a CBGB klub art-punk körében, hogy az angol beatzene felé kacsingatva kilógtak a sorból. Hogy hiába pop, mégsem lehetett beilleszteni. Hogy Debbie úgy festett, mint egy elsõ bálos bakfis, de pillanatok alatt lemehetett véres szájú vampba is. Hogy pimf melódiák párosultak feslett szövegekkel, és hogy képesek voltak a "gyûlöletes" dizsivel flörtölni. Akárhogy is, ez a furmányos "ártatlanság" egyre inkább bejött azoknak a tiniknek, akiket történetesen untatott már az önpusztítás vagy a Jayne County-féle transzvesztitizmus. És hasonlóan alakult Angliában, ahol a Sex Pistolsszal szembeállítva, mintegy emberarcú punkként csemegézték. Bizony, ha nincsenek az angolok, ´77-ben simán megbukhatott volna a Blondie és a Plastic Letters címû LP.
Az univerzális sikerekkel azután rukkoltak ki, hogy Mike Chapman (emlékeztetõül: Mud, The Sweet, Smokie) lett a producerük. További négy album - Parallel Lines, Eat To The Beat, Autoamerican, The Hunter - következett milliós kislemezekkel: Denise, On The Telephone, Heart Of Glass, Sunday Girl, Dreaming, Call Me, The Tide Is High, Rapture - jobbára listavezetõ mind. Poplemezekrõl, popdalokról van szó; nem tanácsos számon kérni azt a mélységet, ami a pályatárs Talking Headsben, Televisionben vagy Patti Smithben megvolt. De tisztességes dalok voltak, komolyan, díjazható nyitottsággal a diszkó, a reggae vagy éppen a rap felé. Miként az sem kevésbé dicséretes, hogy 1982-ben, amikor kínossá váltak a nézeteltérések, cicózás nélkül feloszlott a zenekar.
*
Debbie színházi és filmszerepeket vállalt idõközben, ápolta a betegeskedõ Steint, (kettesben) megírták a zenekar sztoriját (Making Tracks: The Rise Of Blondie), és - az 1981-es Koo Koo után - kiadott két újabb szólóalbumot (Rockbird; Def, Dumb And Blonde). A Red Hot + Blue válogatáson Iggy Poppal énekelt duót, aztán a Jazz Passangersszel közösködött - velük érkezett tavalyelõtt Budapestre is. Addigra kiszivárgott már: készülõdik, megint, a Blondie.
Azt mondja egy interjúban Debbie, a nosztalgiahullám nem érdekli; különben öt éve összeálltak volna a régi számokkal haknizni. Azt mondja, inkább keményen melóztak az új albummal.
Ennek a tizennégy számnak, ennek a közel hatvan percnek a zöme egészen úgy fest, mintha a nyolcvanas években folytatódott volna. (Ötvennégy éves? Ne mondd!) Négy-öt alkalommal felmerül a slágergyanú is, de semmi ízléstelenség, miközben persze konzekvensen: semmi súly. A No Exit és a Boom Boom In the Zoom Zoom Room címût magam is szíves(ebb)en hallgatom - az elõbbit Coolio osztja, az utóbbi a Jazz Passangerst idézi -, ezek idõben is, stílusban is kilógnak a sorból. (Ez a "kilógás", ugye, tisztára visszatérõ motívum.) Amúgy könnyen lehet, a legegyenletesebb színvonalú anyaguk. Fajtiszta könnyûzene, belõve a szinti- és a gitárpop közé: ön talált, megajánlok négy csillagot.
Marton László Távolodó
Beyond/BMG, 1999
