A vokális antológialemezekről megoszlanak a vélemények: a hangok szerelmesei szeretik az ilyen kiadványokat, és persze az énekesek is, hiszen egy-egy ária-CD jó referencia és reklám. Az igényesebbek szerint azonban nem szerencsés drámai művek részleteit kontextusukból kiragadni, még ha ez elterjedt szokás is. Legjobb, ha van a válogatásnak gondolati vagy stiláris vezérfonala: az bármilyen mazsolázgatást legitimálhat. Bryn Terfel például pár éve Bad Boys (Rossz fiúk) címmel csak a gonosz baritonszerepekből válogatott szólólemezén – lenyűgöző hatással.
A harmincas éveiben járó norvég szoprán CD-jén csak három operarészlet szerepel, a többi szám dal. Két ária Wagner, minden más Richard Strauss műve, s mivel a két szerző között erős a stiláris kapcsolódás, és a dalok is mind zenekari hangszerelésűek, az összhatás egységes, annál is inkább, mivel a mély regiszterben sötét hangszínű művész a dalokat is intenzív megjelenítő erővel adja elő.
Az egységesítő koncepció sem hiányzik: valamennyi részlet és mű az átszellemültség, megrendültség, fennköltség állapotát járja körül, forduljon bár az ária- vagy dalbeli Lélek egy hely szelleme, Isten, a szerelme vagy a gyermeke felé. Minden a záró ciklus, Strauss Négy utolsó dala felé gravitál. Van Csarnokáriánk, elhangzik az Ariadnéból az Es gibt ein Reich, szintén Strausstól a Cäcilie és a Morgen.
A londoni Philharmonia Orchestrát Esa-Pekka Salonen ihletetten vezényli. A vokális produkció magas színvonalú és drámai, a Vier letzte Lieder azonban inkább békés búcsú, mint megrendítő előadás.
Decca, 2019
