Koncert

Richard Ashcroft

Zene

Noha co-headliner koncertről van szó, nem tobzódik a tömeg a színpad előtt, ráadásul meglehetősen vegyes társaság verődik össze: a harmincas-negyvenes célközönség, illetve a Z generáció azon képviselői, akik már előre foglalják maguknak a helyet az esti fő fellépő The 1975 bulijára. A legendásan nehéz ember hírében álló Ashcroft piros széldzsekiben, zöld pólóban és kék farmerben, három kísérőzenész társaságában lép színpadra. A zenekarra remélhetőleg semmi panasza nincs a főhősnek, de folyamatosan zavarja a visszhang, ami a szemközti keverőtoronyról érkezik. Néha megpróbál kimenni a színpad szélére, hogy onnan zenéljen, de ott sem elégedett. Közli is a rajongókkal, hogy mivel ő egy dinoszaurusz, nem használ monitorfülest, és rettenetesen zavarja a saját visszhangja. Idegességében bele is bokszol egy nagyot a mikrofonba.

Más gond szerencsére nincs, Ashcroft hangja nem kopott az évek során, a szettlista pedig meglehetősen fesztiválbarát. Az aktuális albumról, a 2018-as Natural Rebelről nem hangzik el semmi, az itt előadott szólódalok pedig sokkal élvezetesebbek, mint lemezen. Persze legjobban a Verve-klasszikusoknak örülünk, még akkor is, ha a koncerten csak az Urban Hymnsről válogat a művész. Elhangzik a Sonnet, a Lucky Man, a Space and ­Time, az elhunyt apa emlékére írt The Drugs Don’t Work, és az örökös záródalnak született Bitter ­Sweet Symphony. Mint ismert, idén májusig kizárólag a Jagger–Richards páros volt feltüntetve a dal szerzőiként, viszont nemrégiben lemondtak a jogokról, és azok immáron kizárólag Ashcroftot illetik. Aki viccelődve azért benyögi, hogy „ezt Mick és Keith írta”, de aztán eksztázisban adja elő a brit gitárpop egyik legnagyobb himnuszát. Végül bokszolást imitáló mozdulatokkal búcsúzik a közönségtől, mi pedig az idei Sziget egyik legjobb koncertjét követően boldogan adjuk át helyünket a The 1975-ra érkező tizen- és huszonéveseknek.

Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 8.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.