Koncert

Richard Ashcroft

  • Nagy István
  • 2019. szeptember 15.

Zene

Noha co-headliner koncertről van szó, nem tobzódik a tömeg a színpad előtt, ráadásul meglehetősen vegyes társaság verődik össze: a harmincas-negyvenes célközönség, illetve a Z generáció azon képviselői, akik már előre foglalják maguknak a helyet az esti fő fellépő The 1975 bulijára. A legendásan nehéz ember hírében álló Ashcroft piros széldzsekiben, zöld pólóban és kék farmerben, három kísérőzenész társaságában lép színpadra. A zenekarra remélhetőleg semmi panasza nincs a főhősnek, de folyamatosan zavarja a visszhang, ami a szemközti keverőtoronyról érkezik. Néha megpróbál kimenni a színpad szélére, hogy onnan zenéljen, de ott sem elégedett. Közli is a rajongókkal, hogy mivel ő egy dinoszaurusz, nem használ monitorfülest, és rettenetesen zavarja a saját visszhangja. Idegességében bele is bokszol egy nagyot a mikrofonba.

Más gond szerencsére nincs, Ashcroft hangja nem kopott az évek során, a szettlista pedig meglehetősen fesztiválbarát. Az aktuális albumról, a 2018-as Natural Rebelről nem hangzik el semmi, az itt előadott szólódalok pedig sokkal élvezetesebbek, mint lemezen. Persze legjobban a Verve-klasszikusoknak örülünk, még akkor is, ha a koncerten csak az Urban Hymnsről válogat a művész. Elhangzik a Sonnet, a Lucky Man, a Space and ­Time, az elhunyt apa emlékére írt The Drugs Don’t Work, és az örökös záródalnak született Bitter ­Sweet Symphony. Mint ismert, idén májusig kizárólag a Jagger–Richards páros volt feltüntetve a dal szerzőiként, viszont nemrégiben lemondtak a jogokról, és azok immáron kizárólag Ashcroftot illetik. Aki viccelődve azért benyögi, hogy „ezt Mick és Keith írta”, de aztán eksztázisban adja elő a brit gitárpop egyik legnagyobb himnuszát. Végül bokszolást imitáló mozdulatokkal búcsúzik a közönségtől, mi pedig az idei Sziget egyik legjobb koncertjét követően boldogan adjuk át helyünket a The 1975-ra érkező tizen- és huszonéveseknek.

Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 8.

Neked ajánljuk