Hősünk jócskán késve érkezik a szigetes sajtótájékoztató otthonául szolgáló fehér sátorba, de azért még játszik egy picit: nem jön be, míg ki nem hirdetik a fotósok helyes magaviseletére vonatkozó óhajait. Szegény fotósok úgy-ahogy kihátrálnak, a mester becsoszog. Amint az egyszeri ember elképzeli magának a „rockikont”, olyan: talpig feketében, bőrnadrág és -dzseki, napszemüveg – Lou Reed valószínűleg az egyik utolsó zenész, akinek egy ilyen szerelés jól áll. Csak amikor letelepszik elénk, közel, derül ki, hogy azért a zenebizniszben lehúzott, drogokkal, stresszel, egyéb válogatott csemegékkel súlyosbított közel negyven év keményen beleégette a nyomát: törékeny, erőtlennek ható testalkat, nyúzott, erősen ráncosodó arc, reszkető kézzel tartott cigaretta árnyalja a képet. Az első kérdések alatt szétfröcsköl felrázódott kólája, jut a mikrofonoknak is, ám sem ez, sem a cirka tizenöt percre jutó kérdések nem hozzák ki a sodrából, sőt néha még száraz humorából is ízelítőt ad. Szóba kerül színdarabja, a Poe-Try (írtunk róla anno, sok újat nem tudunk meg) éppúgy, mint mondjuk Václav Havel (akit igazi hősének tart), pályafutása legjelentősebb eseményeiként az Andy Warhollal és a dzsesszénekes Little Jimmy Scott-tal való közös munkát, valamint Doc Pomusszel (a negyvenes-ötvenes évek egyik legtehetségesebb és legtermékenyebb amerikai dalszerzőjével) való ismeretségét jelöli meg. Tömör válaszokkal töltődik ki a negyedóra, a Narancsnak is jut néhány kérdés (lásd a keretest), aztán még néhány percig tűri a fotósokat maga körül, majd feláll, és elhúz a Nagyszínpad felé. Azonképpen teszünk mi is.
A szóban forgó emelvény előtt amennyire kevesen vannak, akkora erővel tűz a nap, de mire elkezdenék bosszankodni azon, hogy ugyan miért egy hozzá ennyire méltatlan időpontban kell Lounak a deszkákra másznia, korrekt módon megtelik a placc, s máris a színpadon terem a természetesen szigorúan feketében feszítő társaság. Alapfelállás, négyen vannak, nem húzzák az időt, mindjárt belevágnak az új lemez dalaiba. A hangzás, pláne a fesztiválokon szokottakhoz képest, rendben van, néha rakoncátlankodnak picit a hangfalak, de ennyi bőven belefér, bele tudok dőlni a hangfolyamba kényelmesen. Régi nagy slágerekkel nem nagyon kényeztetnek, ellenben szinte az egész Ecstasy albumot eljátsszák, de hogy ezzel tulajdonképpen semmi baj nincsen, arra igen hamar fény derül. Játszhatna ugyanis ez a zenekar úgyszólván bármit, annyira jó: a ritmusszekciótól padlót fogunk, Fernando Saunders basszusgitáros egészen elképesztő dolgokat művel hangszerével (néha egy vonót is segítségül híva), s maga Reed is feléled gitárjával a nyakában, hangszere jó nyersen és életerősen zeng, hangja pedig a vártnál sokkal erősebb, ízesebb. Jófajta jamelésekbe bonyolódnak majd minden dal végén, Reed kimondottan szabad változatokban adja elő veretes sorait, a közönségre ugyan többnyire csak lesajnáló pillantásokat vet (oka pedig nincs rá; ilyen), viszont élvezi a közös játékot zenészeivel, még némi humoros intermezzo is lejátszódik közte és basszusgitárosa között, valahol a műsor közepe táján. Amikor aztán Reed a Velvet-klasszikus Sweet Jane keresetlen akkordjait kezdi kifacsarni gitárjából, azt gondolom, a műsor második fele a régi nagy slágereké lesz, aztán mégsem: kevés kivétellel inkább a kilencvenes években született tételek kerülnek terítékre, de mondom, jöhet végül is bármi, jólesik hallgatni. Aztán vége szakad ennek is. Reed kábé ekkor szól először a közönséghez, mikor az elköszönésen a sor, aztán kapnak még egy nótára időt, jön is a Perfect Day, ezt – a műsor jelentékenyebb részével ellentétben – jól ismeri mindenki, elénekeljük szépen együtt, aztán levonulnak végleg. Gondolom, sejtették: már így is több mint eleget tettek azért, hogy legyen egy jó napunk.
| ||
Magyar Narancs: Tavaly jelent meg dalszövegeid vaskos gyűjteményes kötete, a Pass Thru Fire. Miért éppen most szántad rá magad egy ilyen nagy lélegzetű összegzésre?
Lou Reed: Eredetileg a kiadó vetette fel a dolgot, s miután egy ideig gondolkodtam rajta, magam is jó ötletnek tartottam. Én egyébként először egy rövidebb kötetet terveztem, de aztán rájöttünk, hogy azokat, akiket egy ilyen könyv egyáltalán érdekel, jobban izgatja, ha egy apró darab helyett a teljes képre lehet rálátása, ha kontextusba helyezve kerül elé a dolog.
MN: Ha jól tudom, egy detektívregényen is dolgozol.
LR: Elég régóta dolgozom rajta – korlátozott sikerrel. Az a helyzet, hogy amikor néha támad egy ötletem hozzá, sokszor az is végül valamelyik dalomban végzi, ilyen például a Like A Possum. (Az Ecstasy album tizennyolc perces eposzáról van szó – G. A.)
MN: Regényíróként kiknek a hatását véled a legfontosabbnak?
LR: Ó, hát abból bizony elég sok van: Raymond Chandler, William Burroughs, Hubert Selby…
MN: Évek óta ugyanazok a zenészek játszanak a lemezeiden éppúgy, mint a koncerteken. Mekkora szerepük van ezeknek az embereknek a dalaid megformálásában?
LR: Magával a dalszerzéssel semmi dolguk nincsen, minden feladatuk a hangszerelésre korlátozódik. Sokkal jobbá varázsolják a dolgokat, mint ahogyan én egyedül tenném. Így igazából inkább egy zenekari produkcióról van szó, nem csak rólam.
MN: Laurie Anderson két dalban is vendégeskedik az Ecstasyn. Korábban egy közös lemezt terveztetek kiadni, mi lesz ennek a sorsa?
LR: Az ember sohasem tudhatja. Ő éppen a saját lemezén dolgozik, és azon én is játszom, aztán jó pár kazettát rögzítettünk már csak úgy privát, amelyeken együtt játszunk, de mondom, sose lehet tudni. Vannak dolgok, amiket inkább megtart magának az ember.
(Az eredeti, 2000 augusztusában megjelent cikk itt.)
