Velvet Underground & Nico (1967)
Nehéz eldönteni, ki volt valójában a főnök: Reed vagy a legújabb üdvöskéjének, Nicónak bandát kereső (és találó) Andy Warhol, de nem is számít. Miközben a komplett szórakoztatóiparra az LSD nyomta rá a bélyegét és a csapból is pszichedélia bugyogott, a VU első albuma még Dylan dolgait is lepipáló próféciának bizonyult. Erőszak, perverzitás, heroin, dekadencia. A hetvenes évek legsötétebb pillanatai is csak kivételes esetekben mérhetők az első Velvet-albumhoz.
Örök darabok: I’m Waiting For The Man, Sunday Morning, Femme Fatale, Heroin, Venus in Furs, All Tomorrow’s Parties
White Light/White Heat (1968)
Sokkal keményebb cucc, mint az egy évvel korábbi, sőt ehhez képest a Velvet Underground & Nico valóságos slágerparádé: az egyik szám, a The Gift nem is dalszöveg, hanem komplett novella. A lemezt teljes joggal a punk és a noise-rock örök forrásaként emlegetik, a hetvenes években boldog-boldogtalan innen merített, de talán még Lennon is, amikor a Beatles pár hónappal később megjelent fehér albumának „hallgathatatlan” darabját, a Revolution 9-et összerakta. A White Light/White Heat említésekor senki nem feledkezik meg arról az epizódról, hogy amikor a Sister Ray című, 17 perces darabot vették fel a stúdióban, a hangmérnök nem várta ki a végét, hanem egyszerűen hazament. Tartozunk annyival, hogy rögzítsük: a The Gift történetét Xantus János Diorissimo című kisfilmjében örökítette meg Méhes Mariettával a főszerepben.
Örök darabok: White Light/White Heat, Here She Comes Now, I Heard Her Call My Name, Sister Ray
Transformer (1972)
A hangulat hasonló a Velvetéhez, de sokkal személyesebb és kiábrándultabb. Noha egyes dalok még a Velvet Underground hagyatékából valók, a csúcson lévő David Bowie és Mick Ronson produceri tevékenysége nyomán, no meg vokálozásuknak köszönhetően jó értelemben vett slágerek születtek. Ami mégis mindent visz, az a Walk On The Wild Side basszus szólama, amit egyszerre játszik bőgő és basszusgitár, pedig szinte véletlenül került a lemezre. Noha a hangzás egyértelműen a kortárs Bowie-lemezekére emlékeztet, a cucc sokkal sötétebb és földhözragadtabb, mint Ziggy univerzális világa. De a látszat csal: a Transformer ezerszer vadabb, mint a pár évvel később született punkhimnuszok.
Örök darabok: Vicious, Perfect Day, Satellite of Love, Walk On The Wild Side
Metal Machine Music (1975)
A nekrológokban immár szuperlatívuszokban, az avantgárd rock klasszikusaként emlegetik azt a dupla albumot, amit tíz évvel később az Einstürzende Neubaten sem mert volna megjelentetni. Ráadásul a hetvenes években egyszerre két lemezzel kijönni nagy dolognak számított. Reed képes volt oly mértékben palira venni az egy évvel korábbi, Sally Can’t Dance című albumának sikerétől megrészegült RCA lemezkiadót, hogy azok mindent elhittek és megengedtek neki. A végeredmény egy (kettő) olyan lemez, aminek – bárki bármit mond – zenei értéke mérhetetlen, hiszen ehhez képest az Erzsébet híd felújításának zaja is Schubert-dalciklusnak tűnik. Gesztusként viszont a rock legnagyobb teljesítményei közé tartozik – ekkora hülyét ritkán csináltak egy multinacionális vállalatból.
New York (1989)
A nyolcvanas évek közepére egyértelművé vált, hogy a new wave gitármentes, dobgépes plasztikhangzása, az ehhez kapcsolódó ostoba szövegek és a divatot leuraló gyomorforgató színek a pokolba vezetnek. A legszomorúbb, hogy a trendnek olyan előadók is bedőltek, mint Neil Young vagy a mi Lou barátunk, aki szerencsére az 1989-es New York megjelentetésével nem csak leszámolt a nyolcvanas évekkel, de valamiféle kiutat is mutatott. Ismét visszajött a rock, de a költészet is, a dalszövegek témája megint az utcán hevert, a bombasztikus semmitmondás csillaga leáldozott. A New York hatásában természetesen nem mérhető a Velvet-lemezekhez, de valamelyest előkészítette a terepet a kilencvenes évek gitárkultuszának.
Örök darabok: Romeo Had Juliette, Halloween Parade, Dirty Blvd., There Is No Time
