Zene

Mégsem lesz annyira uborkaszezon ez az idei nyár: a Kortárs Művészeti Múzeumban egymással párhuzamosan két nagyon fontos amerikai fotósnak is kiállítása nyílt nagynevű amerikai intézetek és múzeumok támogatásával. Évek óta nem volt már jelentősebb kiállítás, épp ideje, még akkor is, ha se Cindy Shermant, se Annie Leibovitzot nem sorolják a klasszikus fotóművészek közé, sőt egyikük nevét sem találtam meg a jelentősebb fotóenciklopédiákban. Mindketten a nyolcvanas évek elején kialakult popkultúrához kötődnek, noha mind szakmailag, mind intellektuálisan jóval afelett állnak.

Milyen ma egy film, ha a "szigetországból" érkezett? Van benne egy vastag local colour, a la Stephen Frears, Méregzsák és utózmányai. Kell még a felháborodásig élesedő szociális érzékenység, mi Kenneth Loach teljes életművéből meríthető. Egy csipet, egy frászt, bazi nagy csík fehér por, kiló barna cukor egyenest a Trainspottingból. Két csapatra való Spice Girls versus ezeréves dalárda-mozgalom (Spice World, Fújhatjuk). Quentin Tarantino, aki ugyan messze nem angol, de manapság megkerülhetetlen, pláne ha autómárkák össznépi összehasonlítása a tárgy. Egy rakás Tim Rothra és Ewan McGregorra hasonlító fő- és mellékszereplő. Tíz deka angolszalonna, két angol- és három pottyantós vécé. Ezenkívül szavak, szavak, négybetűs szavak. Peter Greenaway és Derek Jarman a tegnapok hősei.

A válság, állítólag, jót tesz a színháznak. Ahol válság van, ott nincs tespedés, nyugalom, elkényelmesedés, hanem izgalom, elégedetlenség és keresés van - és ha az ezzel járó rossz érzést vagy a károgó kritikusokat leszámítjuk, az utóbbiak mindenképpen termékenyebb helyzetet teremtenek. Ezért aztán a Bolondok tánca jó jel is lehet: a Szkénében főként az Arvisura színészei által elővezetett előadás után már csak javulás várható. Persze azt, hogy merre és miképpen lábalhatnak ki a gödörből, valószínűleg még egyikük sem tudja. Az Arvisura lassú hervadása után - közben - egyre feltűnőbben hiányzik valaki, aki új vezéregyénisége lehet mindazoknak, akik az elmúlt években a magyarországi átlagnál sokkal képzettebb, sokkal invenciózusabb színészek lettek, és akik mostanában parlagon hevernek. A parlagon heverés persze nem azt jelenti, hogy ne lennének láthatók. Folyamatosan próbálkoznak, előadásokat gyártanak, játszanak - hiszen színészek. De nem találnak emberükre: nincs rendező, aki élni kívánna és tudna az Arvisura maradékainak szellemi és testi tőkéjével. Ez a társulat mégiscsak az első - és sokáig az egyetlen - volt, amelyik meg tudta teremteni magának a hivatalos színházon kívüli infrastruktúráját (állandó helyet, folyamatos képzést, utánpótlásképzést, támogatást) és egyéni - szintén a struktúrán kívüli -színházi nyelvét. Aztán ez az ő színházi saját nyelvük kifáradt, elkopott, valamiért nem tudják már folytatni. Új vízió kellene. Addig is: a társulat színészei kielégítetlenül szétszélednek, és jobb híján, megszokásból ugyanott összegyűlnek újra.

A Zene Ünnepe, június 20-21. A Gellérthegy Szabó Dezső sétányán a Tilos az Á emel színpadot - az amúgy országos rendezvény kínálatából -, erre igyekszik előzetes fényt vetíteni ez a cikk. A bizarabb dolgok hívei inkább huszadikán, a folkosok huszonegyedikén csemegézhetnek, de alighanem az jár a legjobban, aki ünneplőbe öltözik mindkét nap.

"Mindannyian meg fogunk halni - csupán idő kérdése, hogy mikor" - erre a megállapításra jutott Judy Tatelbaum pszichiáter, terapeuta 14 évvel bátyja halála után. Testvére elvesztését sehogy sem tudta feldolgozni, fájdalmát hasztalan próbálta leküzdeni, folyamatos depresszióban élt. Még a három évig tartó terápia sem segített rajta, kiderült ugyanis, hogy maga a pszichiáter sem tud a halállal és a gyásszal szembenézni, és ő is segítségre szorul. Végül az úgynevezett Gestalt-terápia hozta el számára a rég áhított gyógyulást, s rájött, hogy tudata legmélyén haragszik a bátyjára, amiért az meghalt, és ezt a haragot nem képes elfogadni. Ez a felismerés megtette jótékony hatását, végre befejezhette a gyászolást, majd tollat ragadott, hogy tapasztalatait és tanácsait könyv formájában közreadja.

Alapvetően egy élhetetlen kretén vagyok: szexuális életem rendezetlen, ...társadalomban elfoglalt helyem bizonytalan, barátaim hozzám hasonlóan kretének, lelkileg pedig zombi vagyok... - szól a könyv alapvetése. Az író keserű, kamaszkori ars poeticája, amely húgának szájából hangzik el. Borinak pedig éles látása van, ahogy ismerem. Majdnem minden, félig már férfi kamaszkreatúra valahogy így nézhetett ki a Móricz Zsigmond körtér környékén akkoriban is, amikor ők "fiatalok" voltak, kivéve a japánkakas-szerű érett pasasokat, akik már akkor is jól tudták, mihez kell kezdeniük a fütyijükkel, és az önjelölt félisteneket, akiknek az egyéniségkeresés eksztázisa a mákteától Hamvas Béláig vagy bejött, vagy nem, de már akkor a Lipstic Trace-szel és két nővel a hónuk alatt járkáltak.

A kiindulópont mindenképpen tanulságos; sőt kis jó szándékkal elgondolkodtatónak is nevezhető. Egy rendező, aki eddig jobboldali juntákról, közöttünk bujkáló neo- és nem neo nácikról készített filmeket, akinek örök témája az erővel való visszaélés lehetősége, a hatalom, a rejtőzködő vagy büszkén vállalt erőszak, most a tévéről, a televíziós híradóról készített filmet. A pesszimistáknak erről talán az jut eszükbe, hogy a tegnap dél-amerikai juntái helyett ma egyetlen igazi ellensége van az erkölcsnek és a jognak, és ez a tévé. Az optimisták viszont elégedetten figyelhetik világunk jobbulását. Hiszen úgy látszik, Hollywood kezd kifogyni a rossz emberekből: az elvakult posztszovjet terroristák, a magányos őrültek és a fékezhetetlen járványok mellett a forgatókönyv-felelősök már nem találnak több negatív szereplőt. Marad a televíziós újságíró.

Õrület, már egész közel vagyok a Kisstadionhoz, parkolóhely is lenne, de ez valami hátsó utca, nincs átjárás, és már legalább fél perce hallani, hogy a Helloween galoppozik, márpedig ha a Helloweenről, ifjúságom e meghatározó élményéről lemaradnék, be kéne falcolnom.

Rachid Taha: Díwán. Rachid Taha, akárcsak Cheb Mami vagy Khaled, rai-poppal futott be Franciaországban, de hallhattunk róla korábban is, a radikális Carte De Séjour énekeseként. Korábbi lemezein túlzásba esett a programozás, a Díwán azonban alapjában egy igazi arab zenekar nyelvén szólal meg, lantosokkal, ütősökkel, fúvósokkal és vonósokkal, az ötvenes-hatvanas-hetvenes években alkotó szerzők darabjait tolmácsolva. Újra terítékre kerül a frusztráltság, az algériai függetlenségi háború, az emigráció, és ez Taha otthonos terepe, vesd össze a Carte De Séjour jelentésével: letelepedési engedély. Tánczenéről van szó, persze, továbbra is; ám Taha nagyot lépett előre, amint így hazatalált, s ha még változatosabbá tette volna e hetven percet, most ki nem látnék a csillagok mögül. (Barclay/PolyGram) * * * *

Hiába az egykori tegező viszony, a vietnami kultúráról legfeljebb annyit tudunk, hogy strandpapucsban, csüngő hasú malackában, gerillaháborúban felállítandó dzsungelcsapdákban, kerékpárszerelésben és orosz rulettben erősek, bár ez utóbbiban csak mint játékmesterek. Persze ez a felszínes ismeretanyag legfeljebb arra elég, hogy megállapítsuk: a magát ma is szocialista köztársaságként aposztrofáló kelet-ázsiai országban az élet még akkor sem operettlibrettó, ha állampolgárai minden este azzal a büszke tudattal térhetnek nyugovóra, hogy megverték az amerikaiakat, méghozzá igazi háborúban.

Mozart-Szikora-Műszak: A Varázsfuvola (Thália Színház)

Azt mondják, szokatlan előadást tartott idén a Castafiore elnevezésű vizuális mozgásszínház Franciaországból. Ebből is látható, mennyire pesszimisták a táncszínház-látogatók és -kritikusok, hiszen ami jó, azt egyből szokatlannak nyilvánítják. És milyen igazuk van. Körülnézni, felfedezni, átélni és örülni a szó filozófiai értelmében ma már anakronizmus, ahogy a nyár is az. Destruktívan szomorkodni és eljegyzést kötni a vilmoskörtével, az igen, az nagyrealizmus.

Dub: érveink és vitáink terepe ezNemcsak háttér, hogy velünk füvezzZajjal töltjük ki az űrtFekete zaj, kizárt, hogy elkerüldChandrasonic, a gitáros, és Dr. Das, a basszusos felkapja a vizet, pedig csak az a kérdés száll feléjük, hogy el tudnák-e képzelni a zenéjüket politikus szövegek nélkül.

Ismerjük jól a sztárokat, a szép filmeket. Tudjuk, ki az a tökéletes testfelépítésű Jean-Claude Van Damme vagy Cindy Crawford. Láttuk a Titanicot meg A gömböt, a nagy reality show-t. Számunkra kevésbé jelentős Andris, Szilvi meg Mari, sőt Emmanuelle, Jean, Frédéric és Fernand színháza. Ha tudnánk, hogy középsúlyos értelmi fogyatékosok, akkor még kevésbé lenne az. Pedig aki látta Frédéricet a partvissal monologizálni, az meggyőződhetett róla, hogy többet dédelgetik őt a múzsák, mint Schwarzeneggert, ha nincs is olyan vitriolozott arcberendezése és napijegye a fitness-szalonba.