Testben lélek (Cindy Sherman és Annie Leibovitz kiállítása)

szerző
Vízer Balázs- m -
publikálva
1998/26. (06. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mégsem lesz annyira uborkaszezon ez az idei nyár: a Kortárs Művészeti Múzeumban egymással párhuzamosan két nagyon fontos amerikai fotósnak is kiállítása nyílt nagynevű amerikai intézetek és múzeumok támogatásával. Évek óta nem volt már jelentősebb kiállítás, épp ideje, még akkor is, ha se Cindy Shermant, se Annie Leibovitzot nem sorolják a klasszikus fotóművészek közé, sőt egyikük nevét sem találtam meg a jelentősebb fotóenciklopédiákban. Mindketten a nyolcvanas évek elején kialakult popkultúrához kötődnek, noha mind szakmailag, mind intellektuálisan jóval afelett állnak.

Mégsem lesz annyira uborkaszezon ez az idei nyár: a Kortárs Művészeti Múzeumban egymással párhuzamosan két nagyon fontos amerikai fotósnak is kiállítása nyílt nagynevű amerikai intézetek és múzeumok támogatásával. Évek óta nem volt már jelentősebb kiállítás, épp ideje, még akkor is, ha se Cindy Shermant, se Annie Leibovitzot nem sorolják a klasszikus fotóművészek közé, sőt egyikük nevét sem találtam meg a jelentősebb fotóenciklopédiákban. Mindketten a nyolcvanas évek elején kialakult popkultúrához kötődnek, noha mind szakmailag, mind intellektuálisan jóval afelett állnak.

Elsőként Cindy Sherman Untitled Film Stills -Cím nélküli standfotók - című tárlatát érdemes sorra venni, úgyis ez van az első emeleten. Sherman 1977-ben kezdte el azt az itt látható, 69 képből álló sorozatot, melynek minden darabján ő maga szerepel. A standfotók olyan, a forgatás alatt készült, beállított fotók, amiket a filmek reklámozására használtak magazinokban és a mozik kirakatában. Az itt látható fekete-fehér képek pontosan ezt a túldramatizált, mesterkélt hangulatot idézik fel és forgatják ki. Noha tudjuk, hogy ugyanazt a személyt látjuk, mégis mindegyik képen más nő áll előttünk. Cindy Sherman érdekes, mégis kissé jellegtelen arca tökéletes nyersanyag mindehhez, annyira, hogy nem is igazán lehet eldönteni, melyik fotón hasonlít leginkább önmagára - széles pofacsontjáról, örökké karikás szeméről és sápadtságáról Godard kedvenc színésznője, Anna Karina, vagy esetleg Isabella Adjani juthat eszünkbe. Az arcnál is fontosabbak a kellékek, a parókák, hajpántok, fehérneműk és ruhák, amelyek megteremtik a 40-es, 50-es és 60-as évek filmjeinek és forgatásainak hangulatát. Sherman itt Ava Gardnert, Liz Taylort vagy éppen Marylin Monroe-t játssza, ezek a képek azonban nem puszta imitációk, szerepjátékok, hanem valami bizarr szépséget és visszafojtott erotikát mutatnak be. Soha nem néz a kamerába, nem mosolyog, gyakran kisírt a szeme, és több képen is mintha a sarokba lenne szorítva: egy számunkra ismeretlen dráma hősnője. Nem meglepő, hogy a képek amerikai kiállítását Madonna szponzorálta, aki, az utóbbi két lemeze óta tudhatjuk, jóval többet tud, mint azt annak idején hittük. Andy Warhol azt mondta Shermanról: "Van olyan jó, mint egy igazi színésznő", ami ugyan nem egy briliáns idézet, de amikor végignéztem a fotókat, rögtön Warhol jutott eszembe, tudtam, hogy elő fog kerülni, annyira az ő filmjeire és az őt körülvevő emberekre emlékeztettek.

Warhol is és Cindy Sherman is látható az Annie Leibovitz életművéből rendezett, valóban átfogó és lenyűgöző kiállítás képei között. Az 1994-ben összeállított anyag már négy éve járja a világot. Nagyon jó, hogy végre ide is eljutott - az igazán elszántak persze már tavaly megnézték Pozsonyban. A tárlat zavarbaejtően gazdag, és hál´ istennek nem csak az ismert képeket mutatja be. Míg Sherman gyerekkorának divatját idézi fel és teremti újjá, addig Leibovitz, aki ma a legismertebb és persze legjobban fizetett női fotósnak számít, maga is divatteremtő, hiszen 19 éves kora óta Amerika két legemblematikusabb magazinjának, a Rolling Stone-nak és a Vanity Fairnek volt a főmunkatársa, előbbinek művészeti szerkesztője is. Ezek az újságok tették Leibovitzot híressé, és az ő fotói is hozzájárultak ezeknek az újságoknak a felemelkedéséhez. Annyira szoros az összefonódás és az egymásra hatás, hogy például csak akkor kezdett színes filmet használni, amikortól a Rolling Stone színes kiadásban jelent meg. A fotók erős megvilágítása is az újság nedvszívó papírjához alkalmazkodott. Ezeken a képeken, amelyek valószínűleg mindenkinek ismerősnek fognak tűnni, főleg színészek, zenészek vagy írók szerepelnek. Ami felismerhetővé és könnyen megkülönböztethetővé teszi, az a mindig személyre szóló, egész alakos beállítás, ami egyaránt utal a fotózott nevezetesség egyéniségére és a neki tulajdonított image-re, a kettő közötti különbségre játszva rá. Clint Eastwood gúzsba kötve áll egy poros utcán, Whoopy Goldberg tejben fürdik, John Malkovichon pedig fehér frottírzokni van, ilyesmik. A kiállítás nagy részét azonban nem ezek teszik ki, hanem ennél sokkal markánsabb, egyénibb képek. A tárlat kronológiai sorrendben vezet végig az életművön, kezdve a családi fotókkal, majd a 70-es évek második felének meghatározó zenei és irodalmi alakjai jönnek. Ezeket egészíti ki néhány képriport, például a Nixon lemondása körüli felhajtásról, Tennessee Williamsről, az Apollo-17-ről, talán egy kicsit egyenetlen minőségben. Külön kisterem van a Rolling Stonesról készült képeknek, a még nagyon fiatal, de már kellőképpen lestrapált Jaggerékkel, már jóval Brian Jones után, és persze itt van talán leghíresebb képe is a meztelen John Lennonnal és Yoko Onóval, ami pár órával Lennon meggyilkolása előtt készült - ezt mindig leírják.

A legtöbb fotós pályája elején készítette el legjelentősebb munkáit. Leibovitz azonban kivétel. Ha az ember átrágta magát a végtelen sztárportrésorozaton -amiben azért egészen kiválóak is vannak, valahogy érezni lehet, hogy ki áll közel Leibovitzhoz -,borzasztó érdekes és teljesen váratlan dolgokra bukkan. A legtöbb fotón nagyon fontos szerepet játszik az a tény, hogy az ábrázolt személy mit csinál, azzal szemben, hogy igazából ki is ő. Ez akkor válik igazán izgalmas fotótémává, ha a modellnek tényleg a hivatása a fontosabb, mint például a táncosoknál, előadóművészeknél vagy sportolóknál. Ezek a portrék a kilencvenes évek felé haladva egyre jobbak és jobbak lesznek. A legszebb talán a Jessye Norman fekete opera-énekesnőről készült, akinek gyönyörű, átszellemült arca van, és sugárzik belőle a zeneiség. A legmegkapóbb és legjobban sikerült részt, ami ha jól számolom, menet közben került a kiállítás anyagába, az 1996-ban az atlantai olimpiára megjelent Olimpiai portrék című könyvből válogatták, és több mint két év munkájának az eredménye. A fotók főleg fekete sportolókat ábrázolnak, egy részük portré, a többi mozgás közben mutatja őket. A World Press Photón például mindig átugrom a sport részt, mert unalmasnak találom, ezek a fotók azonban egyszerűen lenyűgözőek, annyira dinamikusak és harmonikusak is egyben. Itt nem sztárokra, hanem a mozgásra és a testre kell figyelni, és még ha ismerjük is Carl Lewis, Gwen Torrance vagy Dennis Mitchell nevét, az csak másodlagos fontosságú.

Annie Leibovitzot mindig portréfotósként említik, pedig sokkal inkább lehetne az emberi test fotósának nevezni. Van a kiállításon például egy kép Maria Schneiderről, Az utolsó tangó Párizsban című film női főszereplőjéről, akinek csak meztelen hátát és kinyújtott karjait láthatjuk, az arcát egyáltalán nem. Az egyik felékszerezett kezében félig égett cigarettát tart, és egy szintén meztelen férfi bújik hozzá a felsőtestével. Nincs semmilyen képi poén vagy mély jellemábrázolás, csak egy gyönyörűen megkomponált és minden értelemben lemeztelenített testet csodálhatunk meg. Ugyanezzel a vonzerővel rendelkeznek azok a képek is, amelyek nem szép testeket vagy arcokat mutatnak, mint például a YMCA női menhelyének összevert ápoltjai vagy Las Vegas fáradt táncosnői. Leibovitz messze ebben a legjobb, noha tényleg sok mindent kipróbált, járt Szarajevóban és Ruandában, tudósított az O. J. Simpson-perről - ez utóbbi két témáról nincs kép a kiállításon, pedig jók! -, és készített elmosódott tájképeket Monument Valleyről, de ezeket már más is megcsinálta, legalább ugyanígy.

Szóval lehet válogatni, mindenki meg fogja találni a kedvencét, van itt William S. Burroughs, Hunter S. Thompson, Dennis Hopper, Patty Smith vagy Brad Pitt, Cindy Crawford, sőt Michael Jackson is.

Vízer Balázs

lemez

Új film régi zenéje

Blues Brothers 2000

Azt csak remélhetjük, gyermekeink egyszer majd megértik, és megbocsátó mosollyal nyugtázzák, hogy nekünk fontos dolgok miatt mindenre kaphatók vagyunk. Én például azonnal igent mondtam arra, hogy a Blues Brothers 2000 című film zenéjéről írjak, pedig nem kenyerem zenéhez érteni. Tettem ezt azért, mert elvakultan szeretem a mozit (a Blues Brotherst, az elsőt!, az eredetit!, az egyetlent!), de annyira szeretem, hogy még nem vettem fel: mindig elfelejtem bekapcsolni a videót; a zenéjét is bírom: meg akartam hát szerezni ezt a korongot is.

Holott vannak fenntartásaim a Blues Brothers 2000 vállalkozással kapcsolatban, de kinek ne lennének azóta, hogy Hódító Nagy Szakszervezeti Sándor egy interjúban felhívta a figyelmünk arra, hogy csak a töltött káposzta nevű étel jó és élvezhető felmelegítve. A többi túró.

A Sándor maj´nem beletrafált.

Ne tessék aztat gondolni, hogy a BB 2000 zenéje rossz lenne, James Brown, B. B. King, Aretha Franklin és a többiek jelenléte egyfajta cascóként is felfogható: jó kis utazós muzsika ez, betenni a gépjármű zenegépébe, és padlógázzal elindulni messzire, Dabasra akár. Esetleg beüzemelni, ha poszthippi vagy kripto-rocker vendég jön a házhoz. De az a kedves, őrült lendület, mint az elsőn, az szerintem nincs rajta. Hasonlít, szinte ugyanaz, ezért gyengébb. (Azt azért el tudom képzelni, hogy a filmmel együtt - vagy utána - a zene is jobban működik majd.) És lehetett volna rosszabb is: Techno Elwood vagy Jail-House-Acid-Retro-Dub, hát nem?

A BB nekem nem a francia állatbarát hölgyet jelenti, hanem akkor már a blues fivéreket inkább. Az első kiadásban, egyelőre.

- m -

*****

szerző
Vízer Balázs- m -
publikálva
1998/26. (06. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...