Lemez

Meditáció egy tételben

Brian Eno: Reflection

  • - minek -
  • 2017. február 12.

Zene

Az utóbbi fél évszázad zenetörténetének és popkultúrájának egyik ikonja alig felsorolható és nehezen túlbecsülhetően szerteágazó munkásságán belül megteremtője és névadója volt mindannak, amit a nyomdokain máig is ambientzenének hívunk.

Eno számára az ambient terminus szolgált arra, hogy a befogadót mint­egy beburkoló, audiokulisszaként is szolgáló környezeti zenei kompozícióit megkülönböztesse a fix terjedelemmel és ritmikai kötöttségekkel bíró daraboktól. A Robert Fripp-pel közös No Pussyfooting (1973), de leginkább a Discreet Music (1975) óta kivételes tudatossággal és eltökéltséggel építette fel saját elektronikus zenei hangképeit, ennek volt egyik fontos állomása az 1985-ös Thursday Afternoon, amelyet már csak azért is érdemes külön ki­emelni, mert legfrissebb lemezéhez hasonlóan ezen is egyetlen megszakítatlan, hosszú kompozíció kapott helyet.

A hosszú ideig komponált, szerkesztett Reflection 54 perce Eno számára afféle belső monológ, ürügy a visszatekintésre, a dolgok átgondolására, s persze azzal a reménnyel publikálta, hogy majd a befogadók is valahogy így lesznek vele. Nos, aki kellő figyelmet és időt szentel e folytonosan hullámzó és változó zenedarabnak, az elnyeri jutalmát, hála Eno kivételes kompozíciós tehetségének, aprólékos és reflektív munkájának. Minden egyes dallamtöredéknek, akkordnak megvan itt a maga sorsa: felcsendül, lecseng, s néha váratlanul újra felbukkan, a hol vibrafonszólamot idéző, hol klasszikus szintihangszínekben pompázó hangok egymásba kapaszkodnak, vagy éppen egymással feleselnek. Néha úgy tűnik, hogy Eno mindegyikük sorsát gondosan megtervezte, s szeretettel gondozta, mielőtt útjára bocsátotta volna őket. Ezzel együtt, pontosan a remek szerkesztés miatt, olyan lesz az összhatás, mintha a zene az alapjellemzők betáplálása után önmagát generálná, s egy ravasz algoritmus jól sikerült főpróbáját hallanánk. Érdekes módon az apró, jól elhelyezett gesztusok, a hirtelen felbukkanó rezonáló mélyek, a felzengő, szinte kozmikus harmóniák bizonyos pontokon úgy bontják meg a kompozíció egybefüggő szövetét, hogy határozott izgalmat is csempésznek a nem is mindig oly simogató zenébe. A mű ajánlott felhasználásainak sorába pedig a relaxáció, az emlékezés és a belső monologizálás serkentése mellé nyugodtan felírhatjuk a teljesen öncélú műélvezetet is.

Warp/Neon Music, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.