Lemez

Meditáció egy tételben

Brian Eno: Reflection

  • - minek -
  • 2017. február 12.

Zene

Az utóbbi fél évszázad zenetörténetének és popkultúrájának egyik ikonja alig felsorolható és nehezen túlbecsülhetően szerteágazó munkásságán belül megteremtője és névadója volt mindannak, amit a nyomdokain máig is ambientzenének hívunk.

Eno számára az ambient terminus szolgált arra, hogy a befogadót mint­egy beburkoló, audiokulisszaként is szolgáló környezeti zenei kompozícióit megkülönböztesse a fix terjedelemmel és ritmikai kötöttségekkel bíró daraboktól. A Robert Fripp-pel közös No Pussyfooting (1973), de leginkább a Discreet Music (1975) óta kivételes tudatossággal és eltökéltséggel építette fel saját elektronikus zenei hangképeit, ennek volt egyik fontos állomása az 1985-ös Thursday Afternoon, amelyet már csak azért is érdemes külön ki­emelni, mert legfrissebb lemezéhez hasonlóan ezen is egyetlen megszakítatlan, hosszú kompozíció kapott helyet.

A hosszú ideig komponált, szerkesztett Reflection 54 perce Eno számára afféle belső monológ, ürügy a visszatekintésre, a dolgok átgondolására, s persze azzal a reménnyel publikálta, hogy majd a befogadók is valahogy így lesznek vele. Nos, aki kellő figyelmet és időt szentel e folytonosan hullámzó és változó zenedarabnak, az elnyeri jutalmát, hála Eno kivételes kompozíciós tehetségének, aprólékos és reflektív munkájának. Minden egyes dallamtöredéknek, akkordnak megvan itt a maga sorsa: felcsendül, lecseng, s néha váratlanul újra felbukkan, a hol vibrafonszólamot idéző, hol klasszikus szintihangszínekben pompázó hangok egymásba kapaszkodnak, vagy éppen egymással feleselnek. Néha úgy tűnik, hogy Eno mindegyikük sorsát gondosan megtervezte, s szeretettel gondozta, mielőtt útjára bocsátotta volna őket. Ezzel együtt, pontosan a remek szerkesztés miatt, olyan lesz az összhatás, mintha a zene az alapjellemzők betáplálása után önmagát generálná, s egy ravasz algoritmus jól sikerült főpróbáját hallanánk. Érdekes módon az apró, jól elhelyezett gesztusok, a hirtelen felbukkanó rezonáló mélyek, a felzengő, szinte kozmikus harmóniák bizonyos pontokon úgy bontják meg a kompozíció egybefüggő szövetét, hogy határozott izgalmat is csempésznek a nem is mindig oly simogató zenébe. A mű ajánlott felhasználásainak sorába pedig a relaxáció, az emlékezés és a belső monologizálás serkentése mellé nyugodtan felírhatjuk a teljesen öncélú műélvezetet is.

Warp/Neon Music, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.