A jó nevű antik impérium hanyatlása és bukása élvvel pertraktált évezredes témája a nyugati civilizációnak: történetfilozófiai értekezések elemzik, érzékenyjátékok könnyedzik színpadra vagy éppenséggel technicolor celluloideposzok állítanak örökétig tartó emléket eme vészterhes epochának. Nekünk, magyaroknak különösen jó ismerősünk lehet az ókori történelem ezen eseménydús szakasza, hiszen a honi nemzetféltés narratív repertoárjának régente népszerű, visszaköszöngető főeleme a Római Birodalom gyászos porba omlásával való példálódzás. A címben megidézett niklai remetén túl is számosan óvták ekként, e paradigma fölemlegetésével a vitéz magyar nemzetet az erkölcsi hanyatlástól és a fertelmes szabadosságtól. Mainapság főleg honfibútól elszorult keblű jobboldali sajtómunkások szokták globalizációellenes és liberalizmusrühellő epeömléseiket színesíteni az önnön mocskában fetrengő Róma fenyegető előképével, makacsul feledve a tényt, miszerint i. sz. 476-ban nem valamiféle morális vízihullát, hanem éppenséggel egy talpig keresztény államalakulatot nyelt el a történelem oly sokat emlegetett süllyesztője.
A téma iránt megmutatkozó masszív érdeklődés ismeretében némiképp meglepőnek tűnhet, hogy a történetíró Héródianos munkája csak mostanra vált magyar nyelven elérhetővé. Igazán meglepő, hiszen a római császárkor hanyatlásának első szakaszáról, az Antoninus-dinasztiát, az úgynevezett "jó császárokat" követő, fordulatokban gazdag fél évszázadról mindmáig Héródianos nyújtja a legteljesebb, forrásként valósággal pótolhatatlan beszámolót.
Az időszámításunk szerinti 180. esztendő, a sztoikus filozófuscsászár, Marcus Aurelius halála és Commodus trónra lépése (ez a Gladiátorból tömegesen félreismert sztori) igazi korszakhatár: az ezt követő évtizedek válságok véget nem érő sorozatát zúdítják a Római Birodalom védtelen lakosaira. A politikai rendszer nemzedékek óta megszokott stabilitása odavész: az egymást gyors ütemben váltó imperátorok (az egyetlen Septimius Severus kivételével) valamennyien erőszakos halált halnak, s nemegyszer maga az uralkodói cím is szégyentelen adásvétel tárgyává válik. Róma városa látványosan elveszíti politikai súlyát, s mindinkább előtérbe kerülnek a távoli provinciákban, elsősorban a pannon-illír térségben állomásozó légiók, no meg a menthetetlen bugrisságukat levetkőzni képtelen katonacsászárok. Pusztító
járványok sújtják
a népességet, s ezek talán legsúlyosabbika már Marcus Aurelius életében egész régiók elnéptelenedését, s egyúttal a társadalmi munkamegosztás nehezen orvosolható zavarait eredményezi. Fölerősödnek a külső támadások, rakoncátlankodni kezdenek az északi barbárok, s a birodalom keleti határán, a már unalomig ismert és kiismert parthus királyság helyén megjelenik az új, riasztóan agresszív nagyhatalom, a perzsa Szasszanidák dinasztiája.
Eme sötét válságkorszak hűséges krónikása volt a görög közönség számára alkotó Héródianos. Az alacsony származású, vélelmezhetően fölszabadított rabszolga - akinek életéről vajmi keveset tudhatunk - nyolc könyvből álló művében i. sz. 238-ig követi nyomon korának riasztó eseményeit. Néhány mozzanatról hangsúlyozottan szemtanúként emlékezik meg, ám legtöbbször nyilvánvalóan és bevallottan másodkézből dolgozik. Első számú - bár nem megnevezett - forrása az őt mindmáig jócskán beárnyékoló kétszeres konzul, az úgyszintén görög anyanyelvű, elokvens Cassius Dio, akinek hatalmas (és magyar kiadással sajnos eleddig nem rendelkező) történeti munkájából eme korszakra nézve csak tartalmi kivonatok maradtak fenn. Ilyesformán az ókortörténettel foglalatoskodó kutatók, valamint a téma iránt érdeklődő, remélhetőleg mind népesebb nagyközönség számára hihetetlen értékkel bírnak Héródianos eszmefuttatásai, politikatörténeti közlései. Még akkor is, ha tudomásul szolgál, hogy műve jórészt általánosító toposzgyűjtemény, bőven fölhígítva megannyi fiktív beszéddel és a korban közkedvelt úgynevezett "második szofisztika" drámai, moralizáló és szónokias kellékeivel. Ettől a történetírói mentalitástól idegen a túlhajtott tárgyszerűség vagy a mélyreható elemzés ideálja, ellenben szívesen és tudásával büszkélkedve hasznosítja a klasszikussá vált nagyok (pl. Thuküdidész, Xenophón, Hérodotosz) kedvenc kifejezéseit, ismerős frázisait. Így fordulhat elő, hogy Macrinus császárnak a parthusok ellen megvívott csatája módfelett emlékezteti a művelt olvasót karthágói Hannibál és a római Scipio Africanus sorsdöntő zamai ütközetére, pontosabban annak a nagy Polübiosz által bő háromszáz évvel korábban kanonizált elbeszélésére.
Héródianos nehezen túlbecsülhető forrásértékét az a tény sem csorbíthatja, hogy nyelvezete ma már menthetetlenül dagályosnak hat, irálya értelemszerűen nem mérhető Róma és a görögség nagy történetíróinak kristályosan áttetsző stílustisztaságához. Fehér Bence és Kovács Péter fordítása hűen tolmácsolja Héródianos stílusának e nemritkán nehézkességbe átcsapó jellegét. Paradox módon - s ezért a fordítók munkája
minden elismerést megérdemel
- a magyar nyelven most először megszólaló mű sikerrel őrzi egymással ellentétes stílusjegyeit: el-tagadhatatlan szónokiasságát és lebilincselő olvasmányosságát. Kovács Péter áldozatos erőfeszítéseit dicséri a kötet lucidus és lehengerlően informatív utószava, s egyúttal a történeti munkát kísérő jegyzetanyag, fogalommagyarázó kis-lexikon, valamint a klasszikus és a legfrissebb szakirodalom gondos összeállítása.
A Németh György által lektorált helyre kis kötet újabb, intellektuális örömszerzésre alkalmas darabja az Osiris Kiadó hiánypótló sorozatának. Igazi szuperprodukció még akkor is, ha Russel Crowe vagy Ridley Scott nevét hiába keresnénk a névmutatójában.
Osiris, 2005, 219 oldal, 3200 Ft
