A Budapesti Fesztiválzenekar Beethoven-sorozatának eddig legjobb koncertjén Fischer Iván a 8. és 7. szimfóniát dirigálta, míg a B-dúr zongoraverseny magánszólamát az 1943-ban született amerikai Richard Goode játszotta.
Már a 8. szimfónia elsõ ütemein hallatszott, hogy a vonóskar különösen jó formában van, míg a fúvósok kissé gyengélkednek - ezt pregnánsan mutatta a harmadik tétel triója. Fischert a Beethoven középsõ korszakát bizonyos fokig lezáró darabból mindenekelõtt a groteszk, olykor ördögi hangzás érdekelte, így remekül sikerült a második tétel, a híres, egyesek szerint az újonnan feltalált metronóm ketyegését parodizáló lüktetés, és szédületes volt a zárótétel fény-árnyék villódzása, elemi erejû sodrása. A mû vakmerész fordulatai rendre megkapták a maguk súlyát, az elsõ tétel kidolgozási részének konvenciókat nem ismerõ, hajmeresztõ váltásait tökéletesen játszotta a zenekar.
Az ifjúkori zongoraverseny konvencionálisabb szövetét Goode biztos ízléssel, elegánsan, nem túl nagy, de a felsõ regiszterben fényes, csillogó hangon mutatta be. Zenekar és szólista együtt élt, ennek legszebb pillanatait a második tétel zárószakaszában, a vonóskar és a zongora közti átszellemült párbeszédben élvezhettük. A zárótétel humora ellenállhatatlanul hatott.
A mûsort záró hatalmas 7. szimfónia ritkán hallható ilyen összefogott, minden pillanatban átélt és koncentrált elõadásban. A harmadik tételre a fúvósok is feleszméltek, csodálatosan szólt a rezesek számára életveszélyes állásokat elõíró trió, Fischer itt natúrkürtöket vetett be, a hangzás eszményi volt, ugyanakkor izgalmas, metafizikus színekben játszott az egész. A negyedik tétel tébolyult eseményei minden ütemben kontrolláltan zajlottak, Fischer átgondolt szólamvezetéssel vitte el a hallgatót a beethoveni táncõrület peremére.
Nagy koncert volt, az élményt még a biztonsági õrség sajnos már megszokottan rusztikus modora sem tudta tönkretenni.
- csonta -
Nemzeti Hangversenyterem, május 14.
*****
Diana Krall: The Girl in the Other Room A kanadai születésû mûvésznõt atyja, a helyi érdekû, ám bluesrajongó pianista már négyéves korában zenetanulásra fogta, s a zongorázás mellett egy idõ után kiderült az is, Dianának kincs van a torkában. A serdülõ leány zenés szórakozóhelyeken adta elõ mûsorát, mígnem a dolgok komolyra fordultak, s további stúdiumokat folytatni, valamint karriert befutni leköltözött az Államokba. A 90-es évek vége felé jazzstandard-interpretációival már sorra aratta a babérokat a délies romantikára mindig fogékony amerikai közönség elõtt: Grammy- és egyéb díjak szegélyezik pályafutását. És lantomra mondom: nem érdemtelenül! Kétségkívül rokonszenves jelenségrõl van ugyanis szó: hangja kellemesen szomorkás, rendkívül kulturált; semmi túlzott ambíció és mûvészkedés. Míg magamagát kíséri, meggyõzõdhetünk arról is, hogy tökéletes biztonsággal uralja a bluesidiómát. És akkor a külsejérõl még nem is szóltunk! (Elvis Costello, a híres popsztár nemrég lecsapott a nõre, úgyhogy kár a gõzért.) Legutóbbi albumát is leghelyesebb, ha csalódott szerelmesként hallgatjuk, vagy lélekben legalábbis felidézzük azokat a száz, százhúsz évvel ezelõtti idõket, amikor egy ifjú legény vagy leány a mi szívünket is rabul ejtette! De nem lehettünk egymáséi, akár a galád sors, akár saját rondaságunk miatt! A kiadványon Krall felerészben saját szerzeményeit vezeti elõ, melyeket saját verseire (khm) írt (vagy viszont) - nos, ezekbõl kétségkívül megárt egy kicsit a sok, közel másfél óráig van a francnak kedve csiholt önbújában fetrengeni, másrészt meg mert e számok közül nem egy, valljuk meg, tökéletesen érdektelen. A blues, gyanítom, nem így, ilyen tolakodón szomorú. De a lemez szép, különösen a zenéje (egy Tom Waits-szám, a Temptation nagyon az), de a pokolra menéstõl messze van. Márpedig...
- galántay -
Verve, 2004
***
Bánki László - Csató Gyula - Varga Lívia Éva: Ne parázz! A cím baromi intenzív és kifejezõ. Jelentheti azt, hogy gyerünk, vágj bele, legyél túl rajta, és nem utolsósorban, hogy: ismerd meg! Mondhatják ezt az embernek mûtét, vizsga vagy szex elõtt, és mondja a gyereknyelv is - mint a mellékelt ábra mutatja -, ha felfedezõútról van szó, amelynek során az értelem oszlatja el a misztikus homályt. Furcsa, de még ma is obskúrus dolognak tûnik egy ember a tolókocsiban, félünk attól, akinek a mozgása nem kontrollált, és az is boszorkányos, ha feltûnik a sarkon egy fehér bot. Az értelmi sérültekrõl csak akkor tudtuk meg, hogy nem másodrendû állampolgárok, amikor láttuk õket színházat játszani, zenélni és örülni, esetleg találkoztunk az édesanyákkal, akiknek õk a világ közepe. És még mindig elõfordul olyan, hogy az új egyetemi épület, bár posztmodern procc, átjárhatatlan egy tolókocsis számára, akit úgy cipelnek a csoporttársak, mint a büdösbogarat. A magát európainak mondó professzor pedig úgy érvel: minek jár egyetemre az ilyen. Hát ez van ma, sötét középkor. Sok szempontból.
De történnek jó dolgok is, például születnek ilyen könyvek, remek pedagógusok, szociális munkások, pszichológusok tapasztalt tollából, amelyek nem unalmas egészségügyi ismeretekkel, hanem gyakorlati tanácsokkal látják el a gyermekeket. Teszik mindezt úgy, hogy közben éreztetik: sokszor a felnõttek is tanácstalanok az ilyen ügyekben. A kötet a másik, korántsem sötét oldalt is bemutatja, és nem marad kétség: kiderül, hogy a kis emberek akkor is egyenértékûek, ha kívülrõl másnak tûnnek. Ha nem is nyernek versmondóversenyt, lehetnek gyorsabbak százon, de lehet belõlük lelki Superman, mint Christopher Reeve, és az sem kizárt, hogy egy leendõ kis Stephen Hawkinsszal játszunk az integrált iskolában, akinek ugyan segíteni kell enni, de egyszer többet fog tudni a világegyetemrõl, mint az egész suli együttvéve.
- sisso -
Beszélõ Szem Produkciós Iroda, 2004, 77 oldal, 1930 Ft
*****
JEan-Philippe Rameau (1683-1764): Une symphonie imaginaire Ugyan ki ne emlékeznék Marc Minkowskira, amint Budapesten (lásd Magyar Narancs, 2002. március 28.) mackós külsejét megcáfolva eltáncolja Rameau Les Boréades címû mûvét a "Les Musiciens du Louvre" (Grenoble) nevû zenekara élén?! Noha régizenés specialista, a legkevésbé sem könyvtárak porával borított tudós, elfogulatlanságára mi sem jellemzõbb, mint hogy a koncerten Johann Strauss Pizzicato-polkáját adta ráadásnak.
Most nagy ötlettel álltak elõ. Mivel Rameau nem írt tisztán nagyzenekari mûvet, ezt pótolandó, Minkowski összeállította a mester balettjeinek, operáinak zenekari részleteit, így keletkezett az "új" mû: egy képzeletbeli szimfónia. A lemezen található 17 szám 11 Rameau-részletet rendez összhangzó egésszé.
Hihetetlen a kezdés: elõbb hatalmas üstdobütések, aztán egymás után, különféle hangnemekben belépõ, de rögtön el is akadó szólamok: a Za•s címû pásztorjáték nyitánya a világ teremtését ábrázolja, amint a káoszból kibontakozik a rend. A darab fényes igazolása a zeneszerzõ összhangzattanának (Traité de l'Harmonie, 1722), mely szerint a tonika kivételével minden akkordnak valamilyen disszonanciát kell tartalmaznia. A világ születése egyben a zene születését jelenti. És aztán egyre-másra jönnek a meglepetések, például a Dardanus tambourinje, a Les Boréades kontratánca, melyben Rameau "feltalálta" az eljárást, melyet késõbb a lemezgyárak lekeverésként jelöltek. Energiától duzzadó, mindvégig játékos lemez, fantasztikus teljesítmény!
- csont -
Deutsche Grammophon/Archiv, 2005, összidõ: 56.25
*****
Lev Tolsztoj: A sötétség hatalma A falusi asszony megmérgezi relatíve gazdag férjét a náluk szolgáló fiatal béres szerelméért. Az meg el is veszi feleségül, miután kirúgta terhes barátnõjét, aztán rátenyerel a pénzre, és elhálja a mostohalányt, aki szintén terhes lesz. Amikor a mostohalányt férjhez készülnek adni, minden érintett, az anyóst is beleértve, összegyûlik egy kis csecsemõgyilkolási szeánszra.
A terhelt sztorit Tolsztoj egy korabeli bûnperbõl vette, de Jay Scheib amerikai rendezõ úgy írta át, ahogy akármelyik texasi pusztán, New York-i családban, budai újgazdag villasoron vagy Békés megyei faluban megesik az ilyesmi ma is; bizonyságát adva, hogy a sötétség nem akar oszlani, a fejlõdés töretlensége pedig illúzió. Mindezt megerõsítik a kiválóan alkalmazott multimediális mankók; a magánmutyizásokat felnagyító és a nézõtérrõl nem látható tereket megmutató kamerák, a helyszínen készülõ zene (különös tekintettel Márkos Albert lenyûgözõ gitárütlegelésére); a látszólag csak Keszég László fejében létezõ, de mégis idõrõl idõre flottul összeálló fantom-színészkommandó sajátos, fésületlennek álcázott gesztusai, a különös verbális megnyilvánulások, amelyekbe beleértendõk Keszég cifra káromkodásai, a vendégszínész Scherer Péter hamisítatlanul tétova beszéde, Pogány Judit puszta levése vagy Isabelle Lé, egyébként táncos, sajátos akcentusa. A modern, naturalista dráma újjászületését láthattuk alternatív körülmények között, amibe bõven belefér, hogy a fegyelmezetlen Scherer többször elröhögi magát, Lé, aki egy tízéves kislányt alakít, könnyezni látszik, a teljesen esetlen, rendõrnek álcázott Vajna Balázs többször belelõ az õszi erdõt ábrázoló tapétán látható õzekbe a mosogató felett, vagy a fõszereplõ Viczei Zsolt - akit másnap egy telefontársaság reklámjában vagy egy közismert videotéka joviális vezetõjeként láthatunk viszont - látványosan kivetkõzik önmagából.
- sisso -
Pont Mûhely,Trafó, május 13-15.
*****
Vészhelyzet (az elsõ évad, 24 rész) Ez megint tipikusan az a dolog, amikor a kritikus nem tud semmi újat mondani, igaz, neki se senki. Talán egy esztétát kéne kihívni az esethez vagy az ügyeletet. Mindazonáltal nem lehet szó nélkül sem hagyni, hogy ez megesett - majd' egy hónapja. Azokat a szép idõket most keddenként már csak Noah Wyle juttatja az eszünkbe. George Clooney, Anthony Edwards, Julianna Margulies, Eriq La Salle kavart akkor még fehér köpenyben...
Én nem is tudom, hol, mivel kezdõdött. Tán a Kóma sikerével? A Schwarzwald Klinik élire vasalt nyugalmával? Esetleg Jaroslav Dietlnek köszönhetünk mindent? Mi feltétlenül: a Kórház a város szélén volt, ahová elõször ellátogattunk, mint ahogy egy "rendes" kórházba megyünk, kicsit orrfintorítva, kicsit félve. Ha másfelõl nézem persze, alighanem az e. r.-nek köszönhetjük a TV 2-n futó Jóban, rosszbant is, de engem az se érdekel, ha az olyan mozihéroszok, mint ebben az elsõ két futamban alkotó Quentin Tarantino, Mimi Leder (Deep Impact), Félix Enríquez Alcalá (Tûz a mélyben) sem reformálták meg a tévészériák beh sekélyes világát, én még a Belphégorral kezdtem annak idején, s mit tagadjam, megvolt Kunta Kinte is vagy valaki más. Sajnos az az élvezet ezzel a négy lemezzel kimarad, amit például a Maffiózókkal élhetni át, hogy az ember lehagyja a sorozatot, de kárpótol érte a magyar szinkron és az extrák. Ki a bánatot érdekelnek az extrák? Vigyék a vicces nyavalyáikat a sunyiba, csak hozzanak be sürgõsen még egy leprást, akinek az égõ vonatból a fejére esett egy kolerás tégla, amikor épp megjöttek a fájásai egy taxiállomáson...
- smaci -
Warner
****
AMORF ÖRDÖGÖK: CELLUX SZIMF"NIA Engem a címmel megvettek - maga a lemez nem nyûgöz le elsõ perctõl az utolsóig, de ahhoz azért épp elég szimpatikus elemet tartalmaz, hogy merjem ajánlani másoknak is. A Tariska-Tövisházi tandem vezette társaság, melynek az ezredforduló egyik klasszikus rímpárját köszönhetjük Bartókról és Kodályról, a két remixkirályról (emigyen szóla debütáló lemezük, a Betyár a Holdon címadó dala), ezúttal, harmadik nekifutásra megint egy sajátos barkácsterméket állított elõ, ami nevükkel ellentétben nem amorf és pláne nem ördögi. Gyermeki játszadozás inkább a magyar kuplé-, tánc- és mozgalmidal-hagyománynyal, a Tom Waits-féle világvégi sanzonuniverzumból visszakacsintva, lefegyverzõ öniróniával.
Meg nem mondom, mely mûanyag slágereket köszönhetünk a Kozsó-mûhelynek, de amikor az Amorf Ördögök arról énekelnek, hogy ma se csókolja õket homlokon a Kozsó, annál tökéletesebb helymeghatározást nehéz elképzelni számukra. Hisz tulajdonképp majdnem minden számuk slágerecske, többnyire az elõtte és az utána elhangzóra emlékeztetõ minimáldallammal, sõt, sulykolható refrénjeik is akadnak, mégis, az egészben van valami, ami megóvja attól, hogy olyan legyen. Elsõsorban a szokatlan szókincs ("Álmom a médiában dolgozni"; "Toklász a bokámon" stb.), amit néha azért kissé modorosnak érzek, és a gyakran azonosíthatatlan zajforrásokból nyert változatos hangok sora, ami a sifonérból elõszedett férfikarral egyetemben az album legjellegzetesebb vonását adja. S akkor a legvonzóbb percekrõl, a Péterfy Bori énekelte dalokról (Karcsú törzsed hajlik; Nagy meleg pulóver) és magáról a Cellux szimfóniáról, a lemez zenés témáit átlátszó ragasztószalaggal egybefogó, hosszú szvitrõl nem is szóltam, amely még jobb lehetett volna, ha meghagyják tisztán, instrumentálisan.
Sz. T.
Mama Records, 2005
****
Kinsey Nagy ember, kényes téma: nosza, filmre vele! Alfred Kinsey személyében a világ elvesztett ugyan egy jelentõs gubacsdarázs-szakértõt, de nyert egy botrányhõs tudóst, aki a darazsak hálószobatitkainak tanulmányozását embertársai szexuális szokásainak feltérképezésére cserélte, kutatásainak eredményeit pedig nem átallotta könyv formájában is publikálni. Filmre kívánkozó életút, nem vitás: egy újabb szélmalomharcos, aki ezúttal a negyvenes-ötvenes évek boszorkányüldözõ Amerikájának prüdériájával szállt szembe, s akinek rövid tündöklését életfogytig tartó mellõzés követte. A rehabilitáció újfent Hollywoodra maradt, s íme, teljes pompájában áll a szobor, talapzatán a megszállott hõssel, a zord prédikátor meg nem értett gyermekével, aki életét és rossz szívét áldozta a felvilágosítás szent célja érdekében. Bill Condon filmje szemléletes példája annak, hogyan kell és miért nem érdemes évtizedeken átívelõ életrajzi filmet készíteni. Elõször is mûorrban még a hollywoodi kellé-kesek sem állnak valami fényesen, de ez csak a kisebbik, bár meglehetõsen szembeötlõ probléma. A nagyobbik gond ismét a kötelezõ körök megfutásából, nevezetesen az ismeretterjesztés kényszerébõl ered. Mint már számosan õelõtte, Condon is belesétált a lexikonszócikk-ismertetés csapdájába, ami csak nagy ritkán engedélyezi, hogy egy-egy jelenet erejéig mögé lássunk az emlékmûnek. Pedig hálás pillanatok ezek, melyek sejtetni engedik, hogy ez az igazában megingathatatlan, tabudöntögetõ nagyember a felvilágosultság élõ szobraként valószínûleg éppolyan kibírhatatlan családfõ lehetett, mint amilyennek a hõsünk gyermekkorát megkeserítõ, vaskalapos apát a filmbõl megismerjük.
- köves -
A Best Hollywood bemutatója
**
