Zene

Bár a Magvető Kiadó és az Origó online regénypályázatát nem kísértem figyelemmel, most, hogy megjelent az 1 link (mely Garaczi László jövőre ígért MetaXájával holtversenyben lett a győztes), nagy várakozással ültem neki. Megtetszett a könyv fekete-narancssárga osztású borítója a jobb szél feketéjébe felkúszó vékony narancssárga csíkkal, meg az osztás tengelyéhez tapadó szerző- és címfelirat.

Messiaen munkássága és személyisége több szempontból is nevezetes. Korszak-meghatározó tanár volt; egy időben a Webern utáni kísérletezés legszigorúbb irányzatát, a szerializmust képviselte. Ugyanakkor szabad, elfogulatlan szellem, aki képes a szó szoros értelmében a természettől tanulni: egy életen át gyűjtötte és rendszerezte a madarak énekét, hogy azután a sok csicsergést beledolgozza saját műveibe (nem csoda, hogy pályája végén opera-oratóriumot komponált Assisi Szent Ferencről). Mélyen vallásos zeneszerző, Liszt óta a legkatolikusabb komponista a zenetörténetben. Templomi orgonista, aki azonban aranyifjakhoz illő,

Reklámszatyrot cipelő, tébláboló, pizzaszeletet majszoló, sült gesztenyét hámozó, rollerező embertársaim tömkelegét kerülgetem. El nem akarnak fogyni a Mariahilfer Strasse boltjai, mire végre a 88. számhoz érek. Ez nem üzlet, hanem egy hatalmas, Ferenc József-kori raktárból modern célszerűséggel kialakított múzeum, a birodalmi bútorgyűjtemény kiállítóhelye. Időszakos termeiben most Linda McCartney fotói láthatók. Linda Paul McCartney felesége volt, 1998 áprilisában, rákban hunyt el, akárcsak Paul mamája. 1965-ben, fotóriporterként, a Help ausztriai forgatásán ismerte meg a síelős hülyéskedéssel elfoglalt Beatles tagjait. Távolról még Johnt imádta, a személyes találkozás nyomán rájött: Paul az igazi.

Olyan comebacket még nem látott a mozivilág, mint John Travoltáé volt a Ponyvaregényben. A lecsúszott, lejárt szavatosságú musicalcsillag, a rongylábkirály visszatér, és learatja a babérligetet. Minden vonása, gesztusa ismerős, de már nem az, aki a szombat esti diszkóálmok idején volt. Megtestesedett, belassult, de a mosolya a régi, sőt ha lehet, ragyogóbb, mint fénykorában.

Azt hittem, ott tombol majd tout Budapest; ehhez képest a kapu előtt kaptam parkolóhelyet. Na jó, kétnapos színháznyitó happeningre nem autóval jár a nép, hanem busszal vagy gyalog; mármint ha jár, és ha van még happening. Negyvennyolc órás nonstop bulira hívnak, de a program arról árulkodik, hogy van egyrészt stop, másrészt meg ismétlés bőven. Szóval egymásnak feszül itt némi hetvenes évekbeli, palackba zárt "ráérős" ájer

Nikolaus Harnoncourt, aki az ötvenes években az úgynevezett korhű előadásokkal vált előbb hírhedtté, majd világhírűvé, feltehetően e világhír nyomása alatt (nem elhanyagolhatóan az ő felvételeiben üzleti sikert remélő lemezcégek pressziójától) a nyolcvanas évek elejétől egyre inkább birtokába vette a repertoár Beethoven utáni részét is. Harnoncourt Schumannt, Brucknert, Bartókot dirigált, sokak szerint vitathatóan; tavaly ő vezette a híres bécsi újévi koncertet; és most elkészítette első Verdi-operafelvételét. Az Aida azonban még a legelvakultabb Harnoncourt-rajongóknak is csalódást okozhat.

Föltűnt már, hogy mennyivel kevesebb az operett, mondjuk a televízióban? Jó-e az, vagy inkább rossz, ha az ilyesmi föl sem tűnik? Pedig, ha akarom, ez egy határozottan ellentmondásos helyzet. Vagy annak kellene lennie. Nyilván nézőpont kérdése persze. A vendéglátóipari tévézés mindennapjaiban hogyhogy kevesebb az operett? Dőlnie kéne a csapból is így a polgárosodás idején, nem? Lehet, hogy tényleg nem.

Alföldi Róbert legnagyobb ellensége valószínűleg Alföldi Róbert. Két sávban is versenyképes színházi rendező - gondol is, meg képzel is -, alkotótársai kiválóak; mindezek tetejébe Alföldi szemtelenül játékos és provokatív; feldobja, ha imádják vagy utálják. Nagyjából ezt a kettőt lehet csinálni azzal, amit csinál: az előadásokkal. Én most utálom ezt a Macbethet.

"Már a premier előtt támadások érték" - hirdeti a forgalmazó büszkén filmjéről. A Bárka színházbeli előadások után a film még inkább azokra az éveinkre emlékeztet, amelyeket összetévesztettünk

Ennek a koncertnek (Műcsarnok, november 4.) az volt a címe, hogy ranszcendens etűdök. Címe nem minden hangversenynek van.

Nem unatkoztam és nem maradtak bennem indulatok, csak egy apró hiányérzet, valami vágy az egész estét betöltő Gothár- nagyjátékfilm iránt, ami helyett a Paszport igazi, szabadidős ujjgyakorlat, és aki azt mondja, hogy erőtlen és halovány, annak nincsen igaza. Nem akarom, hogy igaza legyen. Az persze érezhető, hogy nem volt tele pénzzel és idővel, de levette a dolgot, és ennek megfelelően alakította a filmet: rövidre és kevés szereplősre, mert kicsiben és pasztellben is tud gondolkodni.

Visszatért hát a hírhedett Harvey-Cantor duó, s olyanok ők, mint a Bourbonok: semmit sem tanultak, bár talán még nem felejtettek el mindent. Emlékezzünk csak: 1997 táján, mikor a csapból is bigbeat folyt, (többek közt) ők voltak a nagy királyok: a Freestyle Noize (Uprock EP ugye) meg a Breaker Beats ász darabok voltak, nem is szólva a hatásvadász Audioweb-, Crustation- meg Wubble U-remixekről (Policeman Skank!, Purple!, Petal!). Azután ők is megcsinálták a maguk nagylemezét, az meg már túlságosan is töményre sikerült, tele volt a B-Boy Stance- meg Ruffneck-zsánerű bombasztikus slágerekkel, s végül egész életművüket tönkrejátszották a szemét díszzsokék. Közben jöttek-mentek a zenék, a két anglidióta meg visszajött és játszik, mintha sose múlna a gyermekkor. Az új lemez (Pressure Point) összességében nem rossz, például van rajta néhány kedves darab is, a többi meg nettó önismétlés - az viszont rokonszenves, hogy a léha zene királyai nem szálltak be a ki tud sújtósabb szubbasszust keresztezni a fűnyíró hangjával versenybe. A nyitódarab (Now Is The Time) például derekasan ringatja a fejet, azután egy szokásos tósztolás Tenor Flytól (mint később kiderül, műfajában még mindig ez a legerősebb), azután egy meglepi szám, amelyben egy bizonyos Petra nevű lány énekel, és a zene szép, mintha csak az angyalok hozták volna: szinte már indie-pop, jön is vissza a nyolcvanas évek, mint az árvíz, hiába a nyúlgát meg az impregnált disznóól. Navigator már erőtlenül szól a nyolcvankettes évjáratú putytyogások alatt, de azután vége lesz mindennek, mint a botnak: jönnek a slágernek szánt cuccok, amelyek egy pillanatra sem próbálnak/hagynak elgondolkod(tat)ni a lét rejtelmei felől, megy az ember be a közepébe, azután táncol és felejt, a maradék úgyis törlődik reggelre. A slágerblokk után a végére megint elhatalmasodik a tósztolás, ami magában persze nem is lenne oly nagy baj, csak hát fiaink ezt már nem bírják sem pucával, sem cérnával - mi tagadás, mi sem: a teljes hetvenvalahány perc egy ültő helyből történő befogadása szinte lehetetlen feladat egy eltévedt és unatkozó hegymászó számára is, bár a fagyhaláltól talán megvéd. De panaszkodjunk bár, a Freestylers immár intézmény, amelyről évtizedek múltán hidakat, kisbolygókat és kétbillió lóerős űrdömpereket nevez el a hálás utókor.

Új sorozat indult az Örökmozgóban Villanófény címmel, a világ legkülönbözőbb pontjairól beszerzett premierfilmekkel. Az alkotók között akadnak független és elsőfilmesek, kísérletező fanatikusok meg olyanok, akik rangos fesztiváldíjak után is csak nehezen jutnak következő filmjük anyagi forrásaihoz.

Adzsesszben mostanában ritkábban lehet fuvolát hallani. Ha jól emlékszem, még a hetvenes években csendesült el, addig azonban volt vagy húsz erős éve, például Roland Kirknek, Charles Lloydnak, Joe Farrellnek, Jeremy Steignek és persze Herbie Mann-nek köszönhetően. ´t 1959-től tizenhárom éven át választották az év legjobb fuvolásának a Down Beat olvasói, és szerintem nem is tették rosszul - bár a lemezei közül nekem csak a (Supraphon-licencű) Memphis Underground volt meg akkoriban. Aztán, mondom, jött a recesszió; így hát amikor most utolért a kelet-európai gyökere, néhány hétig hagytam, hogy kifújja magát a polcomon.