mintás apacsingeket
hordott. A madarak éneke és a gregorián iránti érdeklődése nem akadályozta meg abban, hogy a görög metrumokkal és az indiai zene bonyolult ritmusképleteinek tanulmányozásával foglalkozzék. Bár vallásos volt, mégsem írt liturgikus műveket, s kompozíciói aszkézis helyett érzéki fűtöttségről tanúskodnak. A konvencionális gondolkodás számára Messiaen az ellentmondások zeneszerzője.
A zenetörténetben olykor különös kapcsolódási pontokra tapinthatunk. Messiaent és Bartókot nemigen említi bárki is egy mondatban: életművük között sem azonos generáció, sem hasonló esztétikai elvek nem teremtenek közös nevezőt. Egy vékonyka szál mégis ott feszül a 62 éves Bartók amerikai műve, a Concerto és a 40 esztendős Messiaen alkotása, a Turangal”la-szimfónia között: mindkettő keletkezésének hátterében ugyanaz a nagyvonalú megrendelő áll, Serge Koussevitzky, a Bostoni Szimfonikusok karmestere. A Concerto bemutatója 1944-ben zajlott le, öt évvel később, 1949-ben pedig már egy új korszak képviselőjének, a Turangal”lának tapsolhatott a bostoni Symphony Hall közönsége (a zenekart az ifjú Leonard Bernstein irányította).
Honnan a furcsa hangzású, egzotikus cím? Ha figyelmesen (s némi gyanakvástól sem tartózkodva) olvassuk Messiaen jelentéstani fejtegetését a turanga-lila szanszkrit szóösszetétel rejtelmeiről, előbb-utóbb az a tiszteletlen gondolatunk támad, hogy istenigazából maga a szerző sem tudta, mit fed a mítoszian sokértelmű kifejezés. L”la annyit jelent: játék - olvassuk -, de Isten a világmindenségben folytatott játékának értelmében a teremtés, a rombolás, az újjáteremtés, az élet és halál játéka is. L”la ugyanakkor a szerelmet is jelenti. Turanga a vágtató ló sebességével, a homokórán pergő homok monotóniájával múló idő. Turanga a mozgás és ritmus.
Aha... - bólint a zenehallgató. Ez a szó tehát semmit sem jelent - azaz mindent és semmit. És amikor meghallgatja a darabot, úgy érzi, Messiaen helyesen tette, hogy olyan címet választott, amely ilyen kevés konkrétat mond, és ilyen sok általánosat jelez. A Turangal”la, ez a hatalmas, tíztételes poéma (melyet szimfóniának is csak engedménnyel keresztelhetett a szerző, hiszen programatikus tételcímei alapján legalább annyira nevezhetnénk szimfonikus költeménynek, zongoraszólói hallatán pedig éppily jogos volna a zongoraverseny műfajnév használata), nos tehát, a Turangal”la a Mindenséget énekli meg: a Mindenség szerelmét. Hangja ennek megfelelően sokszor eksztatikusan túlfűtött, eszközei végletesek, hangsúlyaiban és dinamikájában gyakoriak a vulkanikus kitörések. Mintha a hangszerelés is a hegyekkel dobálózó kozmoszt mintázná: pazarlóan gazdag, túlzsúfolt hangzuhatagot hallunk, fúvósok tömegével, ütőhangszerek arzenáljával, a modern francia zenében olykor felbukkanó, különleges hanghullámokat kibocsátó Ondes Martenot-val, és
boszorkányos tudást igénylő
zongora-tűzijátékkal. ´si kultúrákat idéző nyerseség, fény és erő árad ebből a zenéből: a behunyt szemű hallgató a Teremtés szent mámorának pillanatait vizionálhatja.
Fontos mű a Turangal”la, mert segít hidat verni, kapcsolatot teremteni a közönségét vesztett, visszhangtalanná vált új zene és a reménybeli hallgató között. Ha valaki azzal keresne meg, hogy a XX. század muzsikájával kíván ismerkedni, de nem tudja, hol kezdje, kedvcsinálóként talán épp Messiaen szimfóniáját ajánlanám. Hogy miért? A darab, anélkül, hogy hangzásában, hangrendszerében kompromisszumot kötne, sok tonálisan értelmezhető (azaz a dúr-moll rendszerben elhelyezhető) hangfoltot, hangtömböt tartalmaz; a Mozart és Beethoven, Schubert és Brahms felől érkező hallgató itt szilárd talajra talál, jólesően megvetheti a lábát ezeken a sziklákon. Hasonlóan otthonos érzést kínál a hagyományok világából nehezen kiszakadónak a Turangal”la pátosza: a kortárs repertoár sok szenvtelenül hideg, spekulatív agyszüleménye után a Turangal”la bátran vállalja az érzelmet és az indulatot: e kettő kifejezésmódjának alapelemei közé tartozik.
Aki 1998 februárjában jelen volt a párizsi Conservatoire szimfonikus zenekarának zeneakadémiai koncertjén, s hallotta pompás előadásukban a Turangal”lát, tudja, milyen rendkívüli nehézségeket támaszt megszólaltatóival szemben ez a mű, s így méltó árfolyamon értékelheti a nemrég megjelent Teldec-felvételen játszó Berlini Filharmonikusok stúdiótökéletességű produkcióját. Pedig a helyszín itt sem stúdió volt: live felvétel ez is, egy tavaly márciusi koncerten rögzítették. Persze úgy könnyű, ha a karmester a Messiaen-specialista Seiji Ozawa egykori tanítványa, az amerikai-japán Kent Nagano, aki maga is bensőséges ismeretségben áll Messiaen életművével (ő vezényli az Assisi Szent Ferenc opera-oratórium nemrég megjelent Teldec-felvételét is), s aki egyébként a minden tehetséget begyűjtő Berlin egyik új "szerzeménye": a 2001/2002-es évadtól ő a Deutsche Symphonie-Orchester Berlin vezető karnagya. Hozzá hasonlóan otthonos Messiaen életművében a lebilincselően szuggesztív zongorista, Pierre-Laurent Aimard, aki a közelmúltban a szerző szinte játszhatatlanul nehéz ciklusából, a Húsz pillantás a gyermek Jézusra című sorozatból készített sokak által magasztalt lemezfelvételt.
Csengery Kristóf
(Teldec, 8573-82043-2)
