Zene

Nem akárki szökken az erdőszélen méltóságteljesen, mosolygósan, hanem maga a filmtörténet. Sportruházata makulátlan, szőkesége vakító, derűje kifogástalan, a neve pedig Catherine Deneuve.

Moritz Friedrich, alias Siriusmo egyáltalán nem új versenyző a pályán - első maxiját 11 évvel ezelőtt adta ki a berlini srác. A mindvégig az elektro/elektropop vonalon alkotó, ám sokáig felfedezetlen Siriusmót pár éve valósággal telibe kapta a közben azért jelentősen csillapult nu-rave/elektro/trash hullám, olyannyira, hogy hirtelen az egyik legkeresettebb remixőrként vált híressé: a Scissor Sisters, a Gossip vagy a Simian Mobile Disco is hozzá járt átszabatni, nem is szólva a Modeselektor-duóról vagy a Boys Noize-ról. Ennyi bokros teendő után sem szállt el a munkakedve, s végre elkészítette első rendes hosszúságú albumát: a Mosaik címe árulkodó, s egyben gyanakvásra is késztet - csak nehogy afféle értelme nincs vegyes ízelítőnek bizonyuljon a lemez! Hál' istennek az ép ítélőerővel és arányérzékkel megáldott aranykezű hangkovács/producert elkerülte végzete, mi több, az év egyik legszórakoztatóbb elektroalbumát készítette el.

Emberi számítás szerint kell lennie olyan filmnek, melyben egy szájba élvezésről szóló diskurzus, egy hájas háton elmérgesedett tetoválás, illetve egy kiadós ételmérgezést követő mosdóba szarás kívánatos kellékei a vígjátéki építkezésnek. Az pedig csak még kívánatosabbá teszi a felsorolt komikusi kunsztokat, hogy tisztességben elhervadt lányok és asszonyok, dolgozó nők és háztartásbeliek, karcsúak és dagadtak követik el őket, s teszik ezt az alpári humor egyenjogúsítása jegyében.

Történeti fölvezetés, Grimm-monda, kiadós Liszt-vonal, tesztkérdések, szókereső rejtvény - van az úgy néha, hogy a műsorfüzet jobban sikerül, mint maga az előadás. A Lohengrin gyerekeknek alcímű produkció bizony így járt, noha a kezdeményezés mindvégig teljes szimpátiánkat bírta, s potenciális hasznáról váltig meg vagyunk győződve.

Származásuk ellenére sok közös van a finn Amorphisban és az ír Primordialban: mindkét zenekar saját népének folklórjából merít mind zeneileg, mind szövegileg, ugyanakkor mindkettő élesen elválasztható a pár éve begyűrűzött kardozós-baszós-mulatós, a szakirodalom által folk-metálnak aposztrofált műfajtól, hiszen annyival komolyabban, giccsmentesebben nyúlnak az egyébként a vállalhatóság keretein belül igen nehezen megtartható népiesség és nemzeti öntudat témájához, ahogy erre a kortárs zenekarok közül talán csak a lett Skyforger képes. A legszomorúbb közös pont pedig az, hogy mindketten mélyen színvonal alatt teljesítenek az új lemezeiken, és ez a tény komoly kérdőjeleket vet fel mind a kifulladóban lévő stílus, mind a két zenekar jövőjével kapcsolatban.

Harcsa Veronika rekordsebességgel hasított ki magának egy elég széles énekesi pályát a dzsessztől a popzenén át a jobb híján alternatívnak vagy avantgárdnak nevezhető irányzatig terjedő stílusmezőben. Egészen más, izgalmas és különleges az, amit a Bin Jipben énekel, és az a mainstream, kicsit fúziós, fölöttébb kellemes, közönségbarát, mondhatni "neokonzervatív" dzsessz, amit régebbi formációja programjában hallhatunk tőle.

Köztünk élnek. Beolvadnak, elvegyülnek.

A remake-ek létjogosultsága vitathatatlan, még akkor is, ha első blikkre tisztán kereskedelmi szempontok látszanak igazolni e jogot. Gondoljunk egy pillanatra Gus Van Sant és Alfred Hitchcock Psychójára, s lássuk be gyorsan, a nagy kudarcok példái is sokkal jobban kézre esnek, mint bármi más a tárgyban (mondhattam volna mást is, mondjuk, kapitálisabb buktát keveset) - tehát minden a bolti ügymenetet igazolja. Lám, az ezerszer kárhoztatott piac az innováció záloga, a remake-ek iránti olthatatlan fizető nézői érdeklődésnek köszönhetően a filmkészítés még azt a luxust is megengedheti magának, hogy olyasvalamiben bízzék, ami ugyan hipotetikusan eljöhet, de az elmúlt száz esztendő - minimum empirikusan - már bizonyította is az ellenkezőjét. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a mondott nézői figyelem alkalmasint nem is a remake-nek, hanem az eredeti műnek szól, lássuk, mit csináltak vele, akkor az is nyilvánvaló, hogy a remake az - ugyancsak tisztán üzleti alapú - 2. édestestvére, tudniillik a második részé. A remake az olyan második rész, ami azt a történetet folytatja, aminek nincsen lehetséges folytatása, vagyis elég érdekes utózmánya, illetve előzménye.

A négy ciklusra osztott kötetet - amelynek ciklusaiban, ahogy a fülszöveg mondja, "négy férfi arcképe rajzolódik ki" - valóban az éjszaka motívuma uralja. Leszáll és megtelepszik, beborít lassan mindent, elmossa a nappal, a múlt kontúrjait, elvág saját történetünktől, mielőtt végképp magába nyelne: "Vésheted kőbe, elhull / ház, kút, bűn, út, erény. / Egy pillanatig éltem, / akár a fáklyafény." Az idézet azonban a Sámson című versből való. Az ő utolsó másodperce, amelyben mindent lerombolva elpusztította önmagát is, mégis örök, például e veszendőség példázataként.

A Városligeti-tó vizét ellepő látványosság - bár a 2000-ben ugyanitt megvalósult Művészettel az új évezredbe című szoborkiállítás koncepcióját követi, s a kurátorok személye sem változott - a Szépművészeti Múzeum köztéri szoborkiállításaként definiálja önmagát. Esetünkben a köztér kissé relatív fogalom, hiszen két csoportra osztja az érdeklődőket, akik ezáltal két, igencsak eltérő élménynyel gazdagodhatnak.

A Kamrában bemutatott Nordost című dráma előadásán egy térben ül játszó és néző: Füzér Anni díszlete folytatja a nézőtér ezúttal pirosba öltöztetett széksorait, s a három megfordított piros széken, vagyis velünk szemben ül a három szereplő. Ez azért fontos, mert Buchsteiner docu-fictionje, drámai szövege szerint színházban vagyunk, mégpedig a moszkvai Dubravka Színházban, ahol 2002. október 23-án, a Nordost című musical egyik előadásán csecsen terroristák túszul ejtették a játszókat és a nézőket.

A Vágtázó Halottkémek - vagyis mostani inkarnációjában a Vágtázó Életerő, de maradjunk a VHK rövidítésnél - az egyik legambivalensebb társaság: szinte senki nem tud hozzá anélkül közelíteni, hogy ki se állja vagy a rajongásig szeresse a zenekart. Nehéz is róla objektíven írni, és ez a többek közt a Wan2-nak is dolgozó veterán rockújságírónak, Dudich Ákosnak sem sikerült teljes mértékben.

Valljuk be, erre nemrég még tényleg senki nem számított, főleg azután, hogy a Cars basszusgitáros-énekese, Benjamin Orr bő tíz évvel ezelőtt elhunyt. A zenekar első számú dalszerzője, valamint énekes-gitárosa, Ric Ocasek az elmúlt huszonnégy évet alig jegyzett szólólemezekkel, illetve viszonylag nívós producerkedéssel (Hole, Nada Surf, No Doubt, Weezer) húzta ki, tavaly pedig gondolt egyet, és régi társaival (Elliot Easton gitárossal, Greg Hawkes billentyűssel és David Robinson dobossal) ismét összerántotta a Carst.