A Kamrában bemutatott Nordost című dráma előadásán egy térben ül játszó és néző: Füzér Anni díszlete folytatja a nézőtér ezúttal pirosba öltöztetett széksorait, s a három megfordított piros széken, vagyis velünk szemben ül a három szereplő. Ez azért fontos, mert Buchsteiner docu-fictionje, drámai szövege szerint színházban vagyunk, mégpedig a moszkvai Dubravka Színházban, ahol 2002. október 23-án, a Nordost című musical egyik előadásán csecsen terroristák túszul ejtették a játszókat és a nézőket.
Buchsteiner erős színházi szöveget írt. Három nő emlékszik vissza arra az estére; monológjaik egymásba fonódnak, olykor keresztezik egymást. Ügyes szövegszerkesztés: a szerző jól bánik az idővel, a belsővel és a külsővel is. A nők monológjában a belső idő olykor egy-egy kiemelt pillanatban találkozik - ilyenkor egy időben vannak "ugyanott" -, s közben a néző nagyjából lineáris időben tudja meg a részleteket. És jó a három - fiktív - figura rajza is: egy fiatal nő, akinek megvan a jó oka arra, hogy a csecsen terroristák közé álljon; egy orvosnő, aki puszta véletlenségből nem nézője az ominózus előadásnak, csak orvosként jut be később a helyszínre, ahol viszont ott van az anyja és a lánya; és egy családanya, aki a férjével és a lányával néző volt aznap este.
Mire elmondják monológjukat, természetesen mindhárman a jelenből néznek vissza arra az estére: túlélők ott, ahol rengeteg áldozat esett - sokan közülük a mentés áldozatai voltak, az inkompetens cselekvésé, a zűrzavaré. És visszanéznek az előzményekre, mármint a sorselőzményekre is: a fiatal csecsen nő férjét már korábban megölték, ezért lett terrorista - az orvosnő katona férje ölte meg, aki később, nem tudván földolgozni a csecsenföldi háború lelki terhét, maga is öngyilkos lesz, ugyanazzal a fegyverrel. Erről a két asszony nem tud, ezt a mozaikokból csak mi, nézők rakjuk össze. 'k ketten erősen specifikus alakjai a történetnek; ellenpontjuk a családanya, aki éppen a nagyon is átlagos sorsot hozza magával, már amennyiben van átlagos sors.
Nemcsak az idővel, hanem a feszültség fokozásával is jól bánik a szöveg: meglehetősen jól ismerjük már a három asszonyt, mire a terrortámadáshoz érünk. Forgács Péter rendezése nem igyekszik a szöveg fölé nyomulni, nem takarja el, nem is fejeli meg fölös ötleteléssel azt, ami magáért beszél; ritmusban tartja az előadást, korrekten levezényli.
A színészek remekelnek; ívet teremtenek saját monológjuknak, hibátlan ritmusérzékkel kapcsolódnak egymáshoz, és gazdagon játszanak a helyzettel, amely rejtve hagyja, hogy hogyan is van ez az egész: nem hallják egymást, csak a kiemelt pillanatokban, ki-ki saját emlékezésével birkózik, és nem látnak bennünket sem, akik olykor bizony feszülten és lélegzet-visszafojtva figyeljük őket. Vagy éppen igen: tényleg egy térben-időben van a három hatalmas magány, kis fölszakadásoktól eltekintve önmagukba bezárulva.
És hát a sors sosem összegződik egyetlen estében, bármilyen sorsfordító legyen is az. Az orvosnő vonzóan életes figurájáról például Fullajtár Andrea színes játékából megtudjuk, hogy hétköznapinak tudott mederben folyt házasságában távolról sem volt boldog, hogy hivatásában nemcsak maradéktalanul tisztességes és odaadó, de vakmerő is. Az "élni kell, ahogy lehet" belső parancsát a hétköznapokban rezignáltan teljesítő asszony sokat tud arról is, hogyan lenne érdemes élni, és a kiemelt pillanatokban kiélesedik mind a helyzetfelmérése, mind az ítélőképessége. Fullajtár Andrea többnyire ejtett tónusban, mintegy maga elé mondja a monológot, gondosan hangsúlyozva a kívülállónak fontos információkat. Épp ez, a rezignált visszafogottság generál szenvedélyt a nézőben: szenvedélyes együttérzést. Hang, mozdulat, gesztus, mimika, tekintet - mind játszik Fullajtárban, súlyos drámai hős születik a szemünk előtt, miközben mindvégig az ellenpontja: a hétköznapi ember ül velünk szemben.
Bodnár Erika "mesélős" hangja a családanya hétköznapiságát hangsúlyozza: a kis vágyakat, kis boldogságokat. Az alakítás akkor mutatja meg formátumát, amikor a színházban ülő, családját féltő asszony önmaga fölé nő: elemi felháborodása a terroristák durvasága láttán felülüti saját félelmét és féltését, és beleavatkozik az eseményekbe, szembeszegül - és megsebesül, így kerül ki a pokolból. Bodnár Erika hitelesen mutatja meg azt az egy asszonyt, akiből - bármilyen átlagosnak tetszik is - nincsen több a világon, egyedi példány.
Pálmai Anna csecsen terroristanője szinte bevackolja magát a színpad elejére egy sarokba, beburkolózik a kapucnijába, és dacosan, szinte harcosan mondja el saját monológját. A színész eleinte nehezen találja a megszólalás normális beszédhangját - mintha inkább fölmondaná, mint elmondaná -, de később, nagyjából a figura föllelésével egy időben ez is sikerül. És föltárul előttünk a vakhit természetrajza, amely sokáig az életösztönt is maga alá gyűri, mígnem - és ez is tragikus sors - az életösztön győzedelmeskedik, noha örök rejtőzködés és félelem árán: a nő egy áldozat ruháját magára öltve menekül ki a színházból. Azon túl a csönd települ rá.
Akárcsak ránk, a nézőtérre.
Kamra, április 28.
