Nem akárki szökken az erdõszélen méltóságteljesen, mosolygósan, hanem maga a filmtörténet. Sportruházata makulátlan, szõkesége vakító, derûje kifogástalan, a neve pedig Catherine Deneuve. A kocogó ikonnal együtt örülnek az erdõlakók, félénk õzek, szapora nyulak és fürge mókusok, az ábrándos nagyasszonynak pedig mindrõl eszébe jut egy gyengéd verssor, amit le is jegyez azonmód költészetre rendszeresített kicsiny füzetébe. Játszunk, ez nyilvánvaló, iróniát visz a reggeli szellõ, és hasonló légáramlatok lengik be a folytatást is. Oly nagyon Deneuve az a természet lágy ölén, és nem holmi tréningruhás szerep, hogy mindjárt elkezd valaki fennen esernyõzni (lásd Cherbourg-i esernyõk), és az éneklés veszélyével, mint a suspense sajátosan francia válfajával is mindvégig számolni kell, ahogy Gérard Depardieu-vel (lásd Az utolsó metró) is meg a hetvenes évekkel (lásd a hatvanasok után és a nyolcvanasok elõtt). A komikum fõ forrásaként hamarosan színpadra lép mint kiállhatatlan házizsarnok és burzsoá esernyõgyáros a nagyszerû Fabrice Luchini, aki addig-addig szipolyozza esernyõgyártó munkásait, míg azok túszul nem ejtik, megnyitván az utat az addig szobadíszi rangban regnáló feleség (Deneuve) munkerõ-piaci belépõje elõtt. A dicséretben rég nem részesített Francois Ozon új filmje magabiztosan kiragyog a hetvenes évek szakszervezeti berkeiben játszódó zenés bohózatok viszonylag kisszámú mezõnyébõl. Ozon már azzal csatát nyer, hogy felküldi a diszkóparkettre a két nagy D-t - a bónusz dalra fakadásról nem is beszélve.
Vetítik: június 14., kedd, 21.15, Holdudvar, Margitsziget
****
