Ezt a legújabb lemezét azonban még ezek között a tág határok között sem könnyű elhelyezni. Dzsesszkvartettbeli zenésztársaihoz (Blaho Attila - zongora, Oláh Zoltán - bőgő, Majtényi Bálint - dobok) a Bin Jipben (remekül) gitározó Gyémánt Bálint is csatlakozott, ami felkavarta, megérdesítette a hangzást. De nem is annyira emiatt különleges ez az album, hanem azért, mert Harcsa Veronika, aki a saját albumain eddig nem énekelt magyar szöveget, most nagy levegőt vett, és mindjárt a XX. század legjobb költőitől válogatott. Nem kell elolvasni a kísérőfüzet (angolul írt) bevezetőjét ahhoz, hogy érezzük: egyáltalán nem esetleges az összeállítás, hanem hosszú és elmélyült válogatás előzte meg, amelyet nem a "legkedvesebb verseim" típusú alélt érzelmesség mozgatott, amely könnyedén megfeledkezik az önkritikáról. Az eredmény jelzi és vissza is igazolja azt az igényt, hogy a kiválasztott költemények egyáltalán alkalmasak legyenek a "dzsesszes" feldolgozásra, ne csapja agyon, hanem támassza alá, erősítse, színezze őket a zene, az új kontextus, hogy énekhangon szólalnak meg. És nem meglepő, hogy fordítva is áll ugyanez: igényes zene szól, kidolgozott, elmélyült énekszólammal, amely ha egyszerű is, indokolt, hogy ilyen, hiszen nagyszerű, szellemünket bizsergető szövegek koronázzák. Az alkotó alázat szép példája mind a tizenegy dal, úgy hallgatunk Babitsot, Nemes Nagyot, József Attilát, mint tán még soha: megnyílt, könnyű lélekkel, dúdolva, boldogan. Weöres Sándor négysoros versszakainak ritmusát (Kihajolni veszélyes) a hangszerelés töri meg és bonyolítja, amitől a játékos költemény mélyebb regiszterre vált. Karinthy fanyar "történetversét" (Együgyű mese) az előadásmód teszi mosolyogtatóvá: abban a laza bluesstílusban adja elő a kibővített kvartett, ahogy az I Wake Up In The Morning kezdetű balladákat szokás. Sok évtizedes művek válnak jelen idejűvé: nagyszerű segédanyag magyartanároknak.
Magánkiadás, 2011