A négy ciklusra osztott kötetet - amelynek ciklusaiban, ahogy a fülszöveg mondja, "négy férfi arcképe rajzolódik ki" - valóban az éjszaka motívuma uralja. Leszáll és megtelepszik, beborít lassan mindent, elmossa a nappal, a múlt kontúrjait, elvág saját történetünktől, mielőtt végképp magába nyelne: "Vésheted kőbe, elhull / ház, kút, bűn, út, erény. / Egy pillanatig éltem, / akár a fáklyafény." Az idézet azonban a Sámson című versből való. Az ő utolsó másodperce, amelyben mindent lerombolva elpusztította önmagát is, mégis örök, például e veszendőség példázataként.
A nyitóvers, a Kései fürdőzés kezdő képei egy jelzetten, megismételhetetlenül egyedi színhelyet és eseményt idéznek fel, csak sejthetünk mögöttük, ahogy Ferencz Győző is írja szép méltatásában (Holmi, 2011/2.), egy számunkra ismeretlennek megmaradó történetet. Az elképesztő koncentrációjú versek azt a villanást keresik, amelybe egy-egy történet minden drámaisága belesűríthető. A tájba beúszik váratlan képzettársítással a Szentírás másik alaptörténete a számunkra ismert földi élet kezdetéről: "A dombhajlatban nyáj halad. / Ábel terelt Káin földjére nyájakat." Káin és Ábel története sötét, nyomasztó elválást sejtet ugyan, mégis ez tartja meg a szöveget, emeli át az egyszeriből az örökbe úgy, hogy közben megtartja titokzatos, sejtelmes egyszeriségét: "'Kolomp szól'. Merre hallgatod - / azóta is a lábnyomodban baktatok." A vers ezután megismétli a tájelemeket, immár az elválásokról szóló örök történet részeként. A veszendő múlt azáltal válik örökké, hogy része lesz egy magasabb emlékezetnek, a kultúra történetének, azt alakítja tovább úgy, hogy verssé válik: "Te sem vagy itt? elmentél, amerre / a normannok, az etruszkok, a vizigótok? / Valaha itt egy rózsáról verset írtak. / Nem igaz, hogy az a vers megíródott?"
A történelem az örökös, monoton pusztításban ismétli magát, az alkotás pedig, azáltal, hogy megismétel, épp ettől a pusztulástól ment meg Gergely Ágnes versei szerint, ahogy az öregedés, a lassan közeledő halál és a felejtés magánpusztítása ellen is csak az véd meg, ha folytatásként mindazt, ami egyszeri volt életünkben, beleírjuk a nagy történetekbe. "valami vad imperatívusz / figyelmeztet az útjelekre / kéklik a kútvíz tiszta tömbje / készülj ha volt az életedre" - hangzik a felszólítás a Barlangi rajz záró versszakában, és a kötet nem más, mint e parancs beteljesítése. A szöveghagyomány másik könyvbéli kútfője a Szentírás mellett az angol költészet: megidézi-újramondja egy vers Wystan Hugh Auden Altatóját, egy másik William Wordsworth Ballada Lucy Grayről című verséhez kapcsolódik (mindkettő "eredetije" megtalálható a szerző saját fordításkötete, a nagyszerű Lélekvesztő lapjain, amelyhez érdemes rögtön hozzáolvasni a pár éve kiadott, érzékeny és okos fordításelemző munkát, a Tigrislázat - aki ezeket olvasta, már nehezen lesz meg költészet nélkül). A Wordsworth-versben a viharba veszett kis Lucy Gray lábnyomai egy idő után nem követhetőek, de szelleme felbukkan a lápon, "ha tűn az éj". Gergely Ágnes parafrázisának címe Lucy Gray emléke - a kislány emléke tehát az őt megidéző költemény emlékévé válik, a versbéli emlékezés mintájává. Ráadásul feltűnik a versben valami, ami nem Wordsworth-től ismerős: "Zarándokok körvonalát / párázza be a hold. / Léptük magába süppedő, / mint mellükön a folt." A mellen lévő folt sejteti, különösen annak, aki ismeri a költő nagy, az édesapjáról szóló gyászverseit, kik ezek a menetelők, akik belekerültek a Wordsworth-versbe. Gergely Ágnesnél a múlt minden nyoma belemosódik ugyan a hóba, de feltűnnek újra pontos, zárt, véglegesre munkált szövegekben, mások által megénekelt sorsok folytatásaként, hóban eltűnő lábak nyomán továbbindulva: "Vég nélküli az éjszaka, / határtalan a láp. / Fel-fellobog a híd fölött / egy halszálkás kabát."
Argumentum, 2010, 60 oldal, 2100 Ft