Zene

Az izraeli filmesek egy ideje rájöttek, hogy van élet az izraeli-palesztin konfliktuson túl is; talán ők is kezdtek belefáradni a témába, akárcsak nézőik. Mindenkinek jobb így: annak a kevés filmnek, ami eljut Magyarországra, nem elhanyagolható hányada meglehetősen jónak mondható - pláne, amelyek kerülik a mondott témát.

Szombaton autómentes volt a józsefvárosi Tavaszmező utca, és festett kartonkutyák végezték dolgukat a tűzcsapok mellett a műfüvön. A Horváth Mihály téri templom festett mását körülvevő pipacsmező előtt fényképezkedni lehetett, hogy aztán az igazi tövében, a cukrászdában vagy a Tavaszmező utca 6.

Az Antikrisztus eljöveteléről szóló filmek legnépszerűbbike 1976-ban készült, és a helyenként hisztérikus fogadtatás láttán két év múltán leforgatták a folytatást is (e kettőt tartalmazza a mostani kiadás). A Damien semmiben nem maradt el az első résztől; olyannyira nem, hogy 1981-ben Sam Neillel a főszerepben trilógiává nőtt a földre szállt Sátán története.

Annak idején, 2003-ban volt szerencsém látni az ereje teljében lévő Isist, ahogy az áttörést hozó Oceanic lemezzel Európában turnézva a gödöllői Trafo klubban felszántja és beveti az aprócska színpadot. Az Isis már azelőtt sem számított ismeretlen zenekarnak (első lemeze 2000-ben jelent meg), de talán a jó szimatú Mike Patton kiadójánál debütálva, az Oceanickel és az utána következő Panopticonnal találta meg igazán a saját hangját, és innentől kezdve számít a Neurosis farvizén felevickélő, elkoptatott kifejezéssel élve posztmetál bandák egyik élvonalbeli képviselőjének.

Elég rosszul áll a lengyelek szénája (ez akár egy második rész alcíme is lehetne: Piás polák bérgyilkos 2: A lengyelek szénája). A család feje, Roman bácsi szerint mikor az írek visszatérnek Chinatownból, átveszik az egész várost, kivéve azt a kis részt, amit a feketék uralnak.

című darabja nem is örökzöld, hanem örökvirágzó. Rusznyák Gábor Kaposváron bekeretezi a klasszikus történetet: a kisföldalatti állomásán gyűjti össze a szereplőket.

(1854-1928) életében és halála után is sokáig elsüllyedtnek számított, ma a 20. század egyik leggyakrabban játszott operaszerzője.

Vélhetőleg nem az "esszéfolyóirat" a legpiacképesebb műfaj napjaink kulturális kínálatában, így az sem kis eredmény, hogy a Café Bábel lassan húsz éve folyamatosan megjelenik, még ha az utóbbi időben kissé hektikusan is: tavaly egyetlen számát olvashattuk, de régebben is ritkán jött össze az előirányzott évi négy megjelenés. Ami nagy kár, hiszen a kifejezetten eredeti orgánum asszociatív szerkesztési elvei legtöbbször izgalmas interdiszciplináris párbeszédre adnak alkalmat.

A Da Vinci-kód előzményében egy svájci laboratóriumból ellopják az antianyagot, amivel a teremtést lehetne modellezni: a semmiből jönne létre tehát valami (az ilyesmi a moziban szokott legkevésbé sikerülni). A véres lábnyomok a levegőben egyenest Vatikánba vezetnek, meg egy titkos társaság, az Illuminátusok karmaiba, ők valami régi sérelemért akarnak a róm. kat. egyházon bosszút állni. Színre lép már ismert professzorunk, Tom Hanks (Langdon prof.), s mint az előző filmben (csak itt csinibb parókában) hozza a nagyon-nagyon okos tudósi formát. De itt az előzőekben megismert Audrey Tautounál kissé szexibb Ayelet Zurer (Dottoressa Vittoria Vetra) is, elég egy éles pillantása, és elhiszem: ez a nő egyaránt ért az antianyaghoz és a betegségek diagnosztizálásához, úgy, hogy közben a frizuráját is karbantartja.

Ezt a filmet is jócskán megelőzte a híre, hogy ez ám Hollywood egyik vezető csúnya, rossz fiújának (Mickey Rourke-nak) a nagy kambekkje, mit követett rettentő díj- és jelöléseső, Velencétől Boncidáig, s tovább. Be kéne tiltani a világ további zsugorodását, küzdeni kéne a globalizáció és az információáramlás ellen, mert így egyre unalmasabb ez az egész. Jelen esetben például e hírek sokkal érdekesebbek voltak, mint a mű maga.

Valami olyasmit írtunk négy éve a szerző Before Dawn című, dúsan díjazott korábbi kisfilmjéről, hogy egy mívesen megmunkált doboz, amibe azt raksz, amit akarsz. Éppenséggel volt tehát időnk azon gondolkodni, hogy most akkor ki kivel is van. Beülök a moziba, és azt mondom, hogy "na, film, lássuk, mit kezdesz velem"? Vagy inkább úgy, hogy beülök a moziba, jön a film, s azt mondja: "szépfiú, csinálj velem, amit akarsz"?

Kíváncsi voltam, hogy a Kogart kiállítása hozzá tud-e tenni valamit a magyar festészet legjobban feldolgozott korszakához, amelyet ráadásul nem a bejáratott magyarországi terminológiának megfelelően hirdetnek, hanem az impresszionizmus egyetemesen kidolgozott népszerűségére bíznak rá. A gyanakvó természet már számító marketingesekről fantáziál. De a Kogart ezúttal olyan portékát akar eladni, amelyen valaki több évtizeden keresztül dolgozott, és ha itt-ott vannak is fenntartásaink, ennek a munkának a kutatói eredményességét senki sem kérdőjelezheti meg. Szinyei Merse Anna a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészeként hosszú időn keresztül foglalkozott a XIX. század festészetével, mostani munkája pedig a Kogart Házban nem az a legitimációgyanús ügy, amely elő szokott fordulni olyankor, amikor a műkereskedelem saját céljainak rendeli alá a múzeumi szakmát. Szerencsésebb volna ugyan a két szféra különválasztása, mert a katalógus szövegében néhol furcsán veszi ki magát a kurátor múzeumi öntudata, de az is igaz, hogy a végeredményt tekintve mindannyian jobban járunk, ha a magánszektor szakmailag korrekt kiállításokba fekteti a pénzét.

John Webster igen fiatalon vetette papírra a (korabeli szokásokhoz híven - lásd Shakespeare - különböző forrásokból átdolgozott) Amalfi hercegnőt, és szerintem maga sem gondolta volna, hogy a század egyik szuperpopuláris színpadi opusát sikerült létrehoznia; a színrevitel tekintetében bizony olykor verte Shakespeare-t (már ha leszámítjuk a Globe repertoárját). Rémdráma ez a javából; előbb egy, majd egy második család is belepusztul, valamint egy nem besúgó karakterű besúgó meghasonlik önmagával. Közben lázadás, öntudat, felmagasztosulás; titkos szenvedélyek, magasröptű ambíciók, összeesküvés és kegyetlen vérbosszú; nagyszerű és kisszerű halálok: van itt minden, csak győzzük meglátni, amit lehet.

Ha van olyan, hogy trendszag, akkor Fabricius Gábor könyve egyenesen bűzlik. A 2009-es könyvfesztiválra piacra dobott könyvtárgy szinte minden tekintetben példamutató alkotás lehet a könyvszakma számára: profin megtervezett kötet, jól olvasható tördelés, igényes papír, szépen a szöveg közé szerkesztett illusztrációk, lekerekített lapélek. Jó kézbe fogni, forgatni, ráadásul, ahogy az egy média- és marketingterületen hírnevet szerzett alkotóhoz illik, a könyvhöz gondosan megtervezett weboldal tartozik, vonatkozó MySpace- és Facebook-profilokkal és a lelkesedéstől ájuldozó rajongói bejegyzésekkel. A kötet vizuális megjelenése szigorúan a két legdivatosabb színen, a feketén és a rózsaszínen alapul, amit a két, vonatkozó színű könyvjelző is megerősít. De várjunk csak: