Vélhetõleg nem az "esszéfolyóirat" a legpiacképesebb mûfaj napjaink kulturális kínálatában, így az sem kis eredmény, hogy a Café Bábel lassan húsz éve folyamatosan megjelenik, még ha az utóbbi idõben kissé hektikusan is: tavaly egyetlen számát olvashattuk, de régebben is ritkán jött össze az elõirányzott évi négy megjelenés. Ami nagy kár, hiszen a kifejezetten eredeti orgánum asszociatív szerkesztési elvei legtöbbször izgalmas interdiszciplináris párbeszédre adnak alkalmat. Minden esetben egy-egy fogalom köré szervezõdnek a szövegek, tehát ha a téma a "Sziget", akkor magától értetõdõ természetességgel kerül egymás mellé a kubai szocializmus, a Gulag, a Sziget Fesztivál és Robinson. Most a "Tekintély" van terítéken. A fordítások közül bátran ajánlható Max Weber okfejtése a karizmatikus vezetõkrõl, és szintén kiváló, lassan emésztendõ anyag Adorno (Erõs Ferenc által felvezetett) axiómatára az okkultizmus, "a buta emberek metafizikája" ellen. Dunajcsik Mátyás írásának fikciója szerint "talált" egy francia magánlevelet a tekintélyrõl, ennek "fordítását" közli és kommentálja, és bár maga a levél ritkán mutat túl a közhelyeken, az elõadásmód nyakatekert bája kárpótolja az olvasót. Kovalik Balázsnak egy viszonylag rövid interjúba sikerül belesûríteni meglepõen sok nagy ívû csacsiságot és közhelyet, például, hogy a mûveknek nincs tekintélyük, vagy hogy a "tekintélyben kell, hogy legyen tartalom". A másik nyilatkozó, Horn György az AKG alternatív pedagógiájáról beszél (ön)kritikusan. A legélvezetesebb olvasmány kétségkívül a Ludditákból ismerõs Fiáth Titanilla írása, aki gyakorló börtönpszichológusként elemzi a "bentlakók" hierarchikus rendszereit: mitõl lesz valaki jógyerek és mitõl vamzer. Talán ennyibõl is látható, hogy a napokban a boltokba kerülõ, kissé szedett-vedett fotóanyaggal illusztrált lapszám, bár elmarad néhány korábbi merítés színvonalától, most is sokoldalú és ötletes szerkesztés.
88 oldal, 1000 Ft
****