Zene

Mintha az első filmes Pierre Schöller maga sem tudná, merre tartson a négyéves Enzo és a versailles-i kastély mögött kunyhót építő Damien története. Hőseink hajléktalanok, Enzót az anyja egyetlen szó nélkül Damienre bízza az együtt töltött éjszaka után.

Két évvel ezelőtt úgy tetszett, Bill Callahan azért vált meg a közel húsz éven át használt művésznevétől, a Smogtól, és készített egy lemezt azon a néven, ami az anyakönyvében áll, mert a korábbi anyagaitól sokban eltérő (rockosabb, könnyedebb, konvencionálisabb) zenét szeretett volna játszani. Az új anyag java részén viszont alapvetően ismét azt az elegáns, melankolikus folkzenét játssza, amit az 1993 utáni érett (azaz már nem az albérleti hálószobájában, három centből készített) Smog-lemezekről ismerhetni.

Dortmunder - hallgathat erre a névre egy krimisorozat főhőse!? Talán csak akkor, ha megteremtőjében elég erős a parodisztikus szándék. Olyannyira, hogy ráadásul még odakeni a John Archibald keresztneveket is.

Jeremy Greenspan már jó évtizede írja sajátos hangulatú számait - az első időkben még a (kép)regényes álnevű Johnny Dark volt az alkotótársa, ám mire befutott a duó, már a korábbi technikus, Matthew Didemus szerepelt a helyén. Első két albumuk egyaránt nagy és megérdemelt sikert aratott, a fiúk pedig többek között remekbe szabott remixekkel (a Mobius Bandnek és Sally Shapirónak készített átiratokat bízvást betehetik a leendő emlékalbumba), valamint vendégszereplésekkel öregbítették hírnevüket (Greenspan énekel például Morgan Geist tavalyi, Double Night Time című fajsúlyos elektropopalbumán).

Micsoda bevonulás! Ahogy Ed Harris és Viggo Mortensen - utóbbi kimért hangalámondásától kísérve - komótosan belovagolnak a vadnyugati porfészekbe, szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy megannyi hőstelenített western után ismét talpig héroszokkal számolhatunk. Bár már a főcím előtt is gyaníthattuk volna, hisz Jeremy Irons cowboykalappal a fején sehogyan sem összeegyeztethető a korhűséggel, flegma főgonoszként azonban nagyon is sok keresnivalója van ebben az eredetileg Robert P.

Takeshi Kitano megannyi kreatív és megélhetési elfoglaltsága közül nálunk a filmrendezői és a színészi a legismertebb, földijei azonban akkor se vonnák fel a szemöldöküket, ha talkshow-házigazdaként vagy tévés műsorvezetőként konferálnák fel a mi rendezőnket. Kitano íróként sem ma kezdte a pályát, s bár a Fiú című novelláskötete révén aligha látunk rá a teljes írói életműre, még mindig beljebb vagyunk, mint például a festő vagy a sztepptáncos Kitano megismerésében.

Miért is szerethetem a kortárs táncot? A Budapesti Tánciskola (BUTI) bemutatóján választ kaphattam a kérdésre. Hát például ezért, amit Angelus Iván tanítványai (néhányan már maguk is önálló koreográfusok, például Hód Adrienn, a Hodworks vezetője) képviselnek a színpadon.

Képtelen vagyok fölérni ésszel, hogyan lehet egy nem is olyan túl régen, minden bizonnyal látványos módon épült, komoly kiterjedésű, igaz, föld alatti építményrendszerről csak úgy egyszerűen megfeledkezni. Márpedig ez történt, és ezt a feltárást irányító régész is megerősíti a nyárias délutánon összesereglő nagyszámú érdeklődő előtt: a Várbazár (később Ifipark) építésekor, az 1870-es években, vélhetően ugyancsak Ybl Miklós tervei alapján mélyítették és fedték be pilléreken nyugvó hevederívek segítségével a Duna-parton végighúzódó vízkezelő rendszert, amelynek a látható része maga az eredetileg szivattyúháznak épült Várkert kioszk volt.

Nem sok közös van ebben a két lemezben azon kívül, hogy mindkét formáció magyar (egész pontosan budapesti), mindkét anyag idén tavasszal jelent meg, és mindkettő csattanós válasz azoknak, akik folyamatosan a magyar könnyűzene sírját ásnák.

A téma a drótkötélen hever, a World Trade Center ikertornyai között, 417 méter magasan a manhattani flaszterszint felett. De nemcsak hever, sétál is: nyolcszor teszi meg a tornyok közti távolságot, szóba elegyedik egy közelből érdeklődő sirállyal; összesen 45 percet tölt a kötélen, mielőtt feladja magát az egyre türelmetlenebb rendőri erőknek. James Marsh dokumentumfilmes két dolgot tehetett a kötélen egyensúlyozó alakkal: vagy lehozza a földre, és az életbiztosítással élők megnyugtatása végett megfejti - mondjuk a pszichológia és a fontoskodás eszközeivel - a mozgatórugóit, vagy hagyja hősét, hadd maradjon az elérhetetlen magasságban, és valami mással tölti ki a műsoridőt. Marsh inkább e másra tett,

Amennyire tudom, a híres Quentin Tarantino csak valamikor augusztusban hozakodik elő második világháborús marháskodásával (Becstelen brigantyk), most mégis egy marháskodásának második világháborús következményeivel szembesülünk. Emlékeznek még, amikor a Jack Rabbit Slim'sből megtérve Mia elmeséli Vincentnek, hogy mi volt abban a pilotban, amit vele forgattak? Volt benne, kérem, öt csaj, az egyik mesterlövész, a másik rostál, harmadik követ vág, harmadik követ vág... vagy valami mást csinál. Sajnos abból a pilotból nem lett semmi - de minden nézői szerencsesorozatnak vége szakad egyszer.

Az Utolsó látogatást (Brideshead Revisited) olvasva többször is figyelmeztetnem kellett magam, hogy az Utas és holdvilág 1937-ben jelent meg, Evelyn Waugh pedig a normandiai partraszállás idején kezdte el írni a regényét, könnyen lehet, hogy azon a napon (1944. június 5.), amikor Szerb Antalt behívták munkaszolgálatra, és 1945-ben az ismert okok miatt már nem volt abban a helyzetben, hogy kézbe vehesse angol pályatársa művét.

Jó kis mese az Örkény Színházban bemutatott Homburg herceg - egyszer s mindenkorra megtanulja belőle minden kisgyerek, hogy ne nyúljon a forró kályhához, mert a forró kályha: forró. Ha a tanító bácsi magyaráz az órán, akkor oda kell figyelni, mert különben rosszul lesz végrehajtva a feladat. Ha pedig mégis jól lesz végrehajtva a feladat, de nem úgy, ahogy a tanár megköveteli - abból is baj lesz, legalábbis egy poroszos rendszerű iskolában. Márpedig Brandenburgban - ahol a mese játszódik - minden poroszos.

Gyaníthatóan jót tesz majd a Ludwig Múzeum látogatottságának a holland fotográfus több mint harminc évet felölelő retrospektív kiállítása. Corbijnt ugyanis még azok is ismerhetik, akik nem is hallottak a nevéről - például annak a népes csoportnak a tagjai, akik 1990 körül rendszeresen fogyasztották a Music Televison videoklipjeit, vagy azok, akik intenzíven érdeklődnek a kortárs rock-pop-dzsessz-alternatív zenei mátrix iránt. Corbijn képi világa jelenik meg például a Joy Division 1988-as Atmosphere című klipjében, fotója John Lee Hooker Chill out vagy Nick Cave Henry's Dream című albumán, s a kiállítás láttán a Depeche Mode-rajongóknak is fel kell ismerniük, hogy a zenekar valószínűleg nem igazán futott volna be Corbijn imázsképzése nélkül. Továbbá a sztárok iránt mindig is fogékony közönségréteg egy helyen találkozhat kedvencei portréjával, híres zenészekkel, színészekkel, rendezőkkel, írókkal, sportolókkal vagy modellekkel; csak a nevek felsorolásával kitölthetnénk az oldalt.