Zene

Régóta gondolkodom azon, hogy meg kellene írni a Gőg a magyar festészetben című tanulmányt, mely a 19. század közepétől, "nemzeti festészetünk" (ahogy Lyka Károly mondja) megszületésétől egészen napjainkig szedné büszkén virító csokorba hazánk gigászi művészei közül azokat, akik beteljesítetlen nagyra hivatottságukat, valamint nagyra hivatottságuk beteljesíthetetlenségét pusztán a külső körülmények rideg ádázságának tudták be. Például legyőzettek a kortársak kisszerűségétől, irigységétől vagy éppen másképp: szétzúzattak a vaksors csapásaitól, széttépettek a széthúzás tépéseitől, megalázta őket az arcátlan kozmopolitizmus, de meg a szűkagyú nacionalizmus is, felvérződtek az idők farkasfogától, midőn a maradiak és haladárok kettős csapásai alatt vergődtek, s nem maradt más nekik, mint a rájuk hagyományozódott "atyai" örökség. A sértettségből és a durca habarcsából megképzett Patyomkin-fal, mely mögé hazamehettek, és természetesen a metafizikaivá dagasztott gőg. Madarász Viktor, Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Székely Bertalan biztosan és talán Szinyei Merse Pál is szerepelne az első félidőben, hogy aztán kövesse őket Bortnyik Sándor és Bernáth Aurél - utódaik kilétét most nem fedem fel...

Hogyan működött a királyi udvar mint hatalmi - kormányzati, igazságszolgáltatási, kulturális - centrum, miként folytak a mindennapok, milyen formák között közlekedtek egymással a különböző rendű-rangú emberek? Ideális esetben ilyesfajta kérdésekre vár tárgyiasult - de legalább tárgyakkal alátámasztott - válaszokat az ember még egy ennyire távoli korszakot idéző kiállítástól is. De azt is tudjuk, hogy ideális esetről a legkevésbé sem beszélhetünk, hiszen Mátyás király udvarának/udvarainak reneszánsz pompájából szinte mindent megsemmisítettek a következő évszázadok. Különösen ezzel a korszakkal kapcsolatban van okunk sopánkodni történelmi katasztrófáink miatt, mert az itáliai reneszánsz első fogadó országa történetesen a mi - akkoriban nem is kicsiny, jelentéktelennek pedig végképp nem mondható - hazánk volt, csak hát az akkor felvirágzó udvari kultúra a továbbiakban nem indulhatott organikus fejlődésnek, és Mátyás uralkodása a művészet- és tudománytermelés szempontjából időbeli zárvány maradt.

Az Éneklő folyó helyszíne egy olyan, fiktív Tisza-parti falu, Kandicsfalva, melynek a szerző által felvázolt, hétköznapi lakosai amolyan lokális dimenzióban léteznek. Bár van, aki a tanulmányai során élt nagyvárosban is, van, aki más településről érkezett ide, s olykor még ki is mozdulnak egy-egy vásár vagy kirándulás miatt a szereplők idegen falvakba, városokba, de életük menetét, látásmódjukat a helyi perspektíva szabja meg. A kívülről érkező modern dolgok, az EU, a globalizáció, az internet számukra értelmezhetetlenek és/vagy negatívak. Ebben a szűk, kifelé kevéssé nyitott térben felerősödik a helyi történetek, nevezetesebb alakok szerepe, személyiségformáló hatása, így az újabb és újabb öngyilkossági, lányszöktetési, emberölési kísérletek mindig egy-egy korábbi eseményre utalnak, s még megvalósítási módszerüket tekintve is hasonlatosak egymáshoz.

"Én semmit sem teszek" - mondja Macbeth a boszorkányok jóslatát hallva, és úgy tűnik, nem is kell tennie semmit, hiszen az állítás igaz (Glamis thánja), és az egyik jóslat (Cawdor thánja) hipp-hopp megvalósul. Az újdonsült címet lehet köszönni az igazságos Duncan királynak...

8 kis kritika

Igen, én voltam az, aki pár számmal ezelőtt a sárba gyalázta bele a The Dillinger Escape Plan valóban alibi új lemezét (Ire Works), és most én leszek, aki nagyon szépeket ír erről a koncertről, aminek a megszervezése egyébként legalább ugyanakkora fegyvertény volt a Budapestrockandroll iroda részéről, mint amikor három éve először járt ugyanitt a Meshuggah. Tényleg, ha már szóba kerültek a svédek: ez az este csak akkor lehetett volna tökéletesebb, ha ők is játszanak, ahogy tervbe is volt véve a tavaly őszi közös Dillinger/Meshuggah-turnén. Igazán kíváncsi lettem volna, melyik banda üt nagyobbat.

A tájékozatlan emberek, többnyire megfelelő tapasztalatok híján, hajlamosak ódzkodni az elektronikus zenei live-actektől, mondván, hogy ez a fajta muzsika legfeljebb dídzsék keze alá való, a színpadon, nagy nyilvánosság előtt elkövetett kütyünyüstölés és poticsavargatás pusztán kamu - úgy is datról/vincseszterről megy az egész. Ja, és különben is: a jó élő buli nélkülözhetetlen kelléke a húrtépés, extrém esetben a gitártörés és/vagy -felgyújtás, s ki látott már olyat, hogy valaki a térdén zúzza szét a drága laptopot (csak megjegyeznénk: magyar zenésznek a gitár is túl drága) vagy felgyújtson egy samplert. Pedig ritkán tapasztalható varázsa van az olyan alkalmaknak, amikor derék, jóravaló zenemunkások jóvoltából a szemünk előtt s fülünk hallatára születik meg valami egyedi és megismételhetetlen, amikor a legutóbbi album - amúgy egyszerre reménytelen és értelmetlen - reprodukálása helyett az előadó pozitív értelemben meglepi magát és a közönséget.

"Ha felkerülünk az égbe, nekünk kell majd segíteni mennydörögni", mondja a szegények nevében Alban Berg hőse, Wozzeck. Wagnernél még maguk az istenek végezték ezt a piszkos munkát.

London újkori nevezetességei közé immár nemcsak a Millennium Dome, de az idegenben gyökeret vert orosz maffiózó is hozzátartozik. Látványosságnak mindkettő megteszi, utóbbinak azonban megvan az a filmes szempontból nem elhanyagolható előnye, hogy ha kinyitja a száját, ízes orosz akcentussal bevont angol kifejezések szaladnak ki rajta, ha pedig leveszi az ingét, feltárul a híres orosz börtöntetoválások egész tárháza. Valami azt súgja, Cronenbergnek is először a tetoválásokon akadt meg a szeme, és csak ezután a bőrbe égetett rendfokozatokhoz tartozó karaktereken. Erre engednek következtetni a rendező régi vonzalmai, melyek középpontjában köztudottan az emberi testtel való sötét manipulációk állnak, de a sokat tárgyalt életmű ismerete sem kell ahhoz, hogy a vásznon csakhamar kiviruló gengsztervirtus gyanakvásra adjon okot.

Ki tudja, milyen következtetések adódnak abból, hogy a történelmi dráma ismét "jól áll" a magyar színpadnak? Spiró György Árpádház című műve a Budapesti Kamarában látszik frissnek, amennyiben lenyűgözően ismerős a helyzetek és alakok ciklikus ismétlődése - Márton László A nagyratörő című darabja, egy trilógia első része pedig Egerben hitelesíti az író monumentális vállalkozását.

Forgatom a könyvet, a gerincén centiméter, a rikító sárga-narancs-piros címlapon egy féllábú Dundika pózol, keblet, hasat és combot feltáró terepszínű göncökben, kezében fegyver, fején népköztársasági címeres katonai sapka - az Éjszakai állatkert és a Szomjas oázis női antológiák után az első magyar férfiantológia is egy borítóra kihelyezett pőre nővel próbálja eladni magát. Félreértés ne essék: az Ismeretlen Katona nem nevezi magát férfiantológiának (igazából semminek sem nevezi magát: nincsen hozzá szerkesztői koncepciót előtáró magyarázat, sőt, igazából szerkesztő és alcím sincs, csak nagyon elbújtatva), ám a témája (katonaság), a benne domináló prózatípus (önéletrajzi elbeszélés, vallomás), szerzőinek neme (egy kivételével mind férfi), valamint a szerkesztő Kukorelly Endrének a Literán hozzáfűzött kommentárja ("ez a könyv búcsú egy igazi férfitémától") mind ehhez a műfajhoz közelítik. Férfiantológia: férfiak mesélnek benne csakis férfiak számára hozzáférhető élményekről - férfiaknak. Hiszen a borítón elhelyezett playmate Dundika nyilvánvalóan nem a női olvasóközönség figyelmének felkeltését célozza.

Gyurgyák előző nagyszabású vállalkozásának, A zsidókérdés Magyarországon című monográfiának egyik alapvető problémája volt, hogy az antiszemita politikai diskurzust nem helyezte tágabb kontextusba, és nem is létezett olyan általánosabb modern magyar politikai eszmetörténeti feldolgozás, amely hátteret biztosított volna munkájának. Így sokszor kiragadottnak tűntek az elemzései, kizárólag egy szempontból interpretálván olyan forrásokat, amelyek nem elsősorban a zsidókérdést kívánták tematizálni. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy a könyv egyes kritikusai aránytévesztésnek, a "zsidókérdés" abszolutizálásának, sőt "zsidógyártásnak" tekintették Gyurgyák gondolatmenetét.

A végtelen számú évtizedforduló között az egyik legkedvesebb és legtartalmasabb az 1960-70 közötti váltás; a köz- és személyes történelem felhabzásának ritka erős ideje volt.

8 kis kritika