Molnár Szabolcs
Zeneakadémia, március 16.
*****
Nyugat 2008 - 1908 Egy hajóállomás-féleség a díszlet; a lényeg nem ez, hanem hogy változatos a tér, van kis híd, van kis pad, van kis korlát. Ez azért is fontos, mert egy folyóirat centenáriumát színházban megünnepelni eléggé kockázatos vállalkozás, kivált, ha ez a folyóirat a Nyugat, amely az irodalom fellegvára volt a huszadik század elsõ felében, és bár történetét drámai karakterû események és konfliktusok színezik, egészében véve mégsem színházi.
Áll tehát az Örkény Színház teljes társulata a nyitóképben a színpadon; ünnepi jelmezben, vagyis frakkban, amely épp csak parányit hibádzik, de azt a parányit látványosan: póló vagy pulóver van a kabát alatt, esetlen tornacipõ a lábon, esetleg nincs is nadrág, vagy kék zokni rikít - nem is irodalmi est, hanem színházi vágta, végig a Nyugat harminchárom évfolyamán. Az anyagát Réz Pál és Várady Szabolcs válogatta, Mácsai Pál pedig elõadássá rendezte, vagyis gondoskodott arról, hogy miközben a fül hall, a szem lásson valamit.
Például azt, hogy Széles László - miután elmondta A muszáj Herkulest - a karját hanyagul a pad támlájára ejti, fejét kissé félrebillenti, úgy hallgatja, amint Krúdy - Debreczeny Csaba - róla beszél, és máris beidézi a legismertebb Ady-fotográfiátÉ (Muszáj elgondolkodni azon, hogy manapság van valami ellenállhatatlanul vicces Ady hõsiességében.)
Vagy ahogy Gálffi szikár Babits (és a dramaturgiailag hibátlanul elhelyezett versek sorozatában talán az egy Jónás imája nincs jó helyen, viszont nagyon szépen van mondva), Kerekes Viktória hisztérikus Szomory (dohogása színészi nagyária), Csuja Imre remek Móricz, Bíró Kriszta egyszerre becsvágyó és ironikus Szabó Lõrinc - szóval mindenki megtalálja a maga színházi helyét, miközben összeáll a kép. A képen pedig a Nyugat, mely jobb idõkben bõ kétezer, rosszabbakban alig nyolcszáz példányban jelent megÉ
Egy beidézett Thomas Mann-levélrõl jutott eszembe: jól együtt vagyunk, de "meddig lesz hely"?
- ki -
Örkény Színház, március 7.
*****
WAGNER: GÖTTERD€MMERUNG Kétszer láttam az eredeti helyszínen azt a Kirchner/Rosalie Ringet, amelyrõl most Az istenek alkonya jött ki egy 1997-es bayreuthi felvételen. Siegfried olyan kölykös, írtam, hogy közelrõl talán a pattanások is láthatóak az arcán. Ha azok nem is, de Wolfgang Schmidt tekintete, amikor megissza a Brünnhildét eszébe juttató italt, legalább olyan kínos. Gyerekszínház. Színészileg amatõr. A rendezõ Alfred Kirchnert felülírja a tervezõ (Rosalie a mûvészneve), aki dizájnos színpadot tervezett hajlított földgömbszelettel, csillogó lurex háttérfüggönyökkel és exkluzív divatmodellekkel: mûmelles páncéllal, izompacsirta mellvérttel, harmonikás ujjassal, amelyekben nem lehet embert játszani. Egyedül Eric Halfvarsonnak sikerül belülrõl árnyalnia a sötét gonosz Hagent, gyakran el is idõzik a kamera az arcán. A rendezõi cél a politikai értelmezés elkerülése, az üres dekorativitás viszont nem szól semmirõl. Komolytalan, amikor a villanypózna és tévéantenna közti átmenetek derékba hajolnak Siegfried holtteste fölött. Schmidt különben kinõtt pantallójában és kék mellénykéjében sem rossz hangilag: értékes matéria és kimûvelt technika. Deborah Polaski - professzornõ egy jéghokikapus szerelésében - Brünnhildeként vokálisan még jobb: monumentális, de nem drabális. A látványt fölülírja a zene: James Levine csodákra hangolja a zenekart. Egyszerre tömbszerû és transzparens a hangzás, a hatalmas zenei folyamatok kimunkált részletekbõl építkeznek. Újmódi "kosztümös koncert", ahogy Felsenstein mondaná, de akkor is fantasztikusan szól. Wagner mindent fölülír.
- káté -
Deutschhe Grammophon, 2007, 2 DVD, Universal
Hangzás: *****
Teatralitás: ***
Tér-idõ "Az én nevem óramutató" - ez a képzavarosan költõi, ám egyszersmind jogos önérzetrõl tanúskodó Kossuth Lajos-idézet szolgált Lánczi Ágnes történelmi összeállításának címéül, s a négyszer huszonöt perces minisorozat akkurátusan tekintette át a dicsõ hazafi, a magyarok Mózese valóban históriai léptékû pályafutását. A március tizenötödike táján bízvást kötelezõ gyakorlatnak ítélhetõ mûsor, híven a közszolgálati ismeretterjesztés nemes hagyományaihoz, szaktörténészek valóságos seregét mozgósította, hogy - Németh Lászlónak Széchenyi szájába adott szavaival - "a nagy enthuziaszta apostolt, Werbõczi és a filantrópia gyermekét" mentõl pontosabb információkból ismerhesse meg a tudást szomjúhozó rádióhallgató, méghozzá a középiskolainál valamelyest emeltebb szinten. S habár a téma olykor elõcsalta a megszólalókból a nagy rétor otthonosan kedvelt nyelvi regisztereinek megannyi floszkuluszát, a mára már hervatagnak ható szóvirágok sem csorbították jólesõ elégedettségünket, amidõn Hermann Róbert, Pelyach István vagy Frank Tibor okos mondatait nyugtáztuk. Így például különösen érdekesnek tetszett a kérdés, hogy vajon hatott-e Lincoln politikai eszméire az Egyesült Államokban turnézó Kossuth valamely gondolata.
Hiányérzetet keltõ elnagyoltságot mindössze a sorozatot lezáró, a Kossuth-kultusznak szentelt negyedik epizód hallatán érezhettünk. Mert amíg az idõs Kossuth hangját megõrzõ muzeális becsû, noha jószerével hallgathatatlan fonográftekercs érthetõen komoly teret kapott a rádiómûsorban, addig a kultusz huszadik századi s erõsen ideologikus fejleményeit kiszorította a szûkös idõkeretbõl a vidéki Kossuth-ereklyetárak, emlékbalkonok és változatos csecsebecsék felemlítése. Ám a pályaívet híven megrajzoló, az ismeretes anekdotákat kutatási eredményekkel elegyítõ összeállítás így is fényesen megfelelt a népszerû ismeretterjesztés követelményeinek.
László Ferenc
Kossuth rádió, március 11-14.
*****
Space Theater: Holland cunami A holland-magyar társulat új elõadásának kiinduló ötlete annyi, hogy a tengerrel évszázadok óta küzdõ holland népet egyszer csak ellepi az ár, és menekülni kénytelen. Magyarország lesz a hivatalos befogadó, tizenhatmillió idegent kell eltartanunk, leszoktatni õket a köszönésrõl, az egészséges táplálkozásról, vagy hagyni nekik, hogy virágzó településeket hozzanak létre a kihalt falvak helyén.
Mindez egy privát és valós helyzetbõl indul, Ardai Petra és Luc van Loo, az elõadók úgymond multikulturális házasságának történetét ismerhetjük meg, sok iróniával, saját maguk által elmesélve, vagy a szép beszédû, vasutasnak öltöztetett Schermann Márta szájából, aki tulajdonképpen a karmester szerepében irányítja az elõadást. Petra felszolgálói munkát kapott, italt és heringet kínál a közönségnek, miközben mesél, Luc bárzenész, és holland akcentussal melankolikus Balaton-számokat énekel. A filmbejátszások pedig klappolnak erre, szépen mosódik össze a valóság és a fikció, egy percig sem unatkozunk. Thúróczy Szabolcs a taxisofõrt, az átlag magyart hozza, sokat nevetünk rajta, pedig nem sokban különbözünk. A hamarosan érkezõ hollandok, öregek, melegek, mintacsaládok videón üzennek nekünk. A közönség szavaz: szívesen fogadja õket, miközben jól tudja, magunk között vagyunk, és ez egy idealista állásfoglalás. Ahogy a szocializmus fénykorát idézõ, érdekes helyszín is illúzió.
- sisso -
Keleti pályaudvar kultúrterme, március 11.
*****
Amber Smith: Introspective Tekintsünk el most az elmúlt néhány évben kissé lejáratott, jobbára kategorizálási kényszerbõl született britpop és indie jelzõktõl. Szerencsére az Interpol, a Franz Ferdinand, a Bloc Party és követõik színrelépése óta idehaza is (viszonylag) jó irányba változott az angolszász hatásokat saját zenei világukba építõ társulatok megítélése és ismertsége. Egészen masszív színtér alakult ki nálunk is, amelynek zenekarai sokat köszönhetnek a 2000-ben alakult, bizarr módon már-már veteránnak számító Amber Smithnek. Kétségtelen, hogy kialakult egy talán túlzottan is anglomán szcéna - ez ellen felületes módon tiltakozhatunk úgy, hogy zenekarait kikiáltjuk valamelyik jól ismert brit banda magyar változatának, de jobban járunk, ha nem hagyjuk befolyásolni magunkat, és inkább megismerkedünk velük. Poniklo Imre és zenekara a hazai anglomán színtér legerõsebb szakdolgozatát adta le két évvel ezelõtt - a Reprint nemcsak elsõ osztályú hangzásával, hanem karakteres és fülbemászó dalaival is kiemelkedõ produktum volt. A folytatás ismét neves hangmérnökkel készült (a többek között a Radiohead The Bendsén dolgozó Chris Brownnal), és bár most is vannak nyilvánvaló hatások (elsõsorban a Suede és David Bowie berlini trilógiája, az újabbak közül pedig a Muse, az Interpol), kijelenthetjük, hogy sokkal bátrabb zenei kísérletezéseket és jóval markánsabb dalokat kapunk ezúttal. Amellett, hogy a lemez meghatározó hangszere egy Korg szinti lett, van néhány olyan megoldás is, amely merészen feszegeti az Amber Smith "megszokott" határait: ilyen az Ács Oszkár basszusgitáros énekelte Welcome To CIA, az Ács-Poniklo által közösen elõadott Simon Says, vagy az album legfelkavaróbb dala, a Father. Van két csont nélküli sláger (Introspective, Select All/Delete All), a Panic Radió-s Sívó Dániel szaxofonbetétje a Brazil címû dalban pedig egészen új színt hoz az Amber Smith zenei palettájára.
H. M.
M.P.3. International/Twelvetones
****
Richie Kotzen okkal gondolhatja fenemód szerencsés pasasnak magát, hiszen a káprázatos, õt már tizenévesen komoly szerzõdésekhez juttató gitártudás mellé neki még pofátlan módon elsõrangú énekhang is "járt". Álldogáltunk a hajó gyomrában, és alig is értettük, miért pazarolta tehetségét Kotzen egy olyan vicctruppra, mint a Poison vagy az utóbbi években a (jóval nívósabb) Mr. Big, amikor minden adottsága megvan hozzá, hogy szólómûvészként érvényesüljön - persze az említett zenekarok nélkül bizonyára nem játszana a budapestihez hasonló, négy-ötszáz fõs közönségek elõtt szerte a világon. Intenzív karrierje során Kotzen számos stílusban megmártózott már a haj-metáltól egészen a dzsesszig, de triójával kizárólag a tradicionálisabb, funkos-bluesos rocklemezeirõl (Get Up, Into The Black, Return Of The Mother Head's Family Reunion) játszott. Egy szelíden torzított Stratocaster, hetvenes éveket megidézõ groove-ok (a dobos a Mr. Bigbõl ismerhetõ Pat Torpey, a bõgõs Johnny Griparic volt), számos ballada és lassú középtempók voltak az est meghatározó tényei. Visszafogott pillanatból a szükségesnél kicsivel többet kaptunk, pedig ez a trió ezzel az önálló produkciónak is eladható, mindeközben mégis rendkívül alázatos ritmusszekcióval akkor lélegzett igazán, amikor némiképp, úgymond, magasabb sebességbe kapcsolt. Annak viszont, hogy a zene a vége felé már kissé önismétlõvé és egysíkúvá vált, leginkább az volt az oka, hogy Kotzennek egész egyszerûen túl jó hangja van: ezen a legkivált Chris Cornellére emlékeztetõ ideáltónuson énekelhet akármit, biztosan fület simogatóan fog hangzani, ezért aztán hallhatólag nem is nagyon érzi szükségesnek, hogy különösebben fifikás dallamok kieszelésével bíbelõdjön. Improvizatív attitûdje a gitárszólóknak ellenben kimondottan a javára vált: sosem lehetett tudni, hogy egy-egy hétköznapibb skálát mikor és hogyan fordít majd át elképesztõ sebességgel, tisztán kipengetett, részegítõen komplex futamokba.
- greff -
A38, március 11.
****
Majdnem szûz Jól figyeljenek a kedves nézõk, mert most az a rész következik, ahol a hõsnõt (vegyük újra: hátrányos helyzetû, intézetis leány, aki épp most verte el a pályakezdésre kapott pénzt) elõször veszi rá a fiúja az alkalmi prostitúcióra. A rövid bejátszás után beszélgetés az alkotókkal és szakértõkkel, de érdemes maradni, mert újabb jelenetek következnek, ezúttal az épp felnõttkorba lépett prostituált szomorú mindennapjairól és vendégkörérõl. Utóbbi, figyeljék csak meg, micsoda jellegzetes figurákat hoz a felszínre, a társadalom legtetejétõl a legaljáig. Az ilyet, ugye, körmagyarnak hívják, színházban is játszottak már hasonlót, de a moziban is vannak elõképei. Elkalandoztunk egy kicsit, egy pillanatra elképzeltük, milyen lenne, ha valódi rendeltetése szerint vetítenék a Majdnem szûzet, a mélymagyar valóság e közelmúltbeli anekdotatárát, melynek minden jelenete onnan van, ahová a király is gyalog jár: az újságosstandról. A mozik azonban filmvetítésre szolgáló helyek, és minthogy a Majdnem szûznek papírja van róla, hogy mozifilm, mindaz a rengeteg tanulságos jelenet, abszurdba csúsztatott publicisztika, melyet Bacsó Péter celluloidra rögzített, megszakítás nélkül, egyben fog lemenni. Kár, mert külön-külön nem egy jelenet hordoz értékeket, az a néhány perces etûd például, amiben egy szállodai bárban Vukán György üti a zongorát, az elveszett ifjúság koktélozik, Lukács Sándor pedig élveteg szexturistaként átmosolyog az asztalukhoz, valódi kordokumentum: igen, valahogy így kellett kinéznie egy játékfilmnek a nyolcvanas évek közepe táján.
- kg -
A Hungaricom bemutatója
**
