Igen, én voltam az, aki pár számmal ezelőtt a sárba gyalázta bele a The Dillinger Escape Plan valóban alibi új lemezét (Ire Works), és most én leszek, aki nagyon szépeket ír erről a koncertről, aminek a megszervezése egyébként legalább ugyanakkora fegyvertény volt a Budapestrockandroll iroda részéről, mint amikor három éve először járt ugyanitt a Meshuggah. Tényleg, ha már szóba kerültek a svédek: ez az este csak akkor lehetett volna tökéletesebb, ha ők is játszanak, ahogy tervbe is volt véve a tavaly őszi közös Dillinger/Meshuggah-turnén. Igazán kíváncsi lettem volna, melyik banda üt nagyobbat.
A Dillinger Escape Plan, mely robbanásveszélyes elegye a vérbeli, dühös hardcore-nak és a dzsesszből merített poliritmikus ütemeknek, közel verhetetlen ugyanis élőben, és erre most pont az itt kvázi előzenekaroskodó (a Dillinger dobosának másik zenekarát, a kezdő Stolen Babiest sikerült lekésni), amúgy király Poison The Well faragott rá, amikor a műsoruk után a színpadra robbant a Dillinger. A robbanást meg tessék szó szerint érteni, nyugodtan. A Panasonic Youth and 43% Burnt nyitásról az jutott eszembe, hogy ilyen lehet, amikor egy teljes sebességgel száguldó folyami őrhajó rohan az Artemovszkba, a színpadra nézve meg csupán az, hogy ezt most így hogy, mert életemben nem láttam még zenekart ilyen intenzíven játszani. Greg Puciato énekes már az első dalban nekiállt lajhárként csüngve végigmászni a reflektorokat tartó vastraverzeken (a koncert végén aztán megint: sikerült is letépnie az álmennyezet jó másfél négyzetméternyi darabját), a két vékonydongájú gitáros arcból meg csak egy-egy hajcsomót és röppenő gitárnyakat lehetett látni hátulról, ahogy valamelyikük repülőrajtot vesz a cuccáról elrugaszkodva, vagy akár seggest ugorva a közönségbe, természetesen gitárral együtt, folyamatosan játszva. Innentől kezdve aztán anynyira nem számít, hogy hozzák-e a lemezminőséget vagy sem (persze nem hozták, de nem is sokkal maradtak el attól: egyrészt az A38-on szokatlan tompa és halk megszólalás tett be a dolognak, másrészt sejthető volt, hogy Puciato gyengébb élőben; a rikácsolást korrektül hozta, a dallamosabb témákat jobbára a közönségre bízta, de mondjuk a Milk Lizard pofonegyszerűen popos refrénjét szépen kiénekelte azért), de így is hanyatt kellett esni ettől a pokoli intenzitástól. Innentől kezdve érthető igazán, hogy miért hullanak ki Ben Weinman mellől a gyengébb gitárosok mindenféle sérülések miatt, meg hogy miért tart egy Dillinger Escape Plan-koncert mindössze egy óráig, ráadás nélkül persze, de ez az egy óra is elég volt arra, hogy utána fennakadt szemekkel, hitetlenkedve botorkáljon haza majd' hatszáz ember.
A38 hajó, március 12.
