Zene

A harminchárom éves költő harmadik kötete az idei könyvhéten jelent meg. Borítója bánatvörös és nyersfekete férfialakot ábrázol, nem arcot, hanem egy ölelésbe lágyuló testet, egy szenvedélyes árnyékot, egyik rokonunkat az alvilágból, vagy mondhatnánk úgy is: forró másunkat, amikor olyan lobogásnak adjuk át magunkat, amelyet csak a szívünk kíván, de másnapi szellemünk könnyedén hajlandó volna mulandónak minősíteni.

Elek Tibor monográfiája minden erénnyel rendelkezik - ha különböző mértékben is -, amely egy klasszikus monográfiától elvárható. Alapos, gondosan mérlegel, megbízható minőségérzékkel választ, figyel arra, hogy érvvezetése közérthető legyen, komolyan veszi közvetítői funkcióját. Beszédes szavajárása, "az én mai olvasatom szerint" egyszerre utal mértéktartásra (minden megértés csak részleges lehet, nem biztos, hogy okosabbak vagyunk az egész minket megelőző hagyománynál és azoknál is, akik még meg sem születtek) és öntudatra. A könyv az életpályát tagoltan, arányosan mutatja be, nem kezeli tabuként az életrajzot, de nem is hangsúlyozza túl, figyelmet fordít a regionális hatásokra, a fontos helyszínekre és szereplőkre, irodalom- és társadalomtörténeti folyamatokra, egyszóval történetet mesél, ahogy Gion fontos erényének is a történetmesélés megújítását tartja.

Bár a magyar biedermeier festészet kiemelkedő alakját manapság kevesen ismerik, "kalandos élete" a századelő több életrajzírójának fantáziáját is megmozgatta. A hiányos biográfiai adatokat anekdotákkal, legendatoposzokkal pótolták (a pályaív ennek alapján a fiatal zsenitől a vagyonát elkártyázó úriemberig terjed), sőt Csathó Kálmán 1936-ban egész regényt szentelt az életét a Szép Juhászné fogadó tulajdonosaként bevégző művésznek. A legzavarosabb kérdést a kiállítás katalógusa tisztázza; ennek alapján tudható, hogy Borsosnak egy férjezett élettársa (s e kapcsolatból gyermeke) és egy felesége volt, továbbá halálos ágyán elvette gyermekei anyját, korábbi "szakácsnőjét". Ugyan a kiállítás kezdeténél látható karikatúra egy töpszli kis embert mutat (lábánál egy nyúlfülű kutyuskával), a néhány fennmaradt arckép és fénykép arra utal, hogy Borsos a korszak ízlése szerint jóképűnek számított.

Az idei gyulai Shakespeare Fesztivál talán legnagyobb durranása az Oskaras Korsunovas rendezte Rómeó és Júlia volt; egyébként aligha valami lélegzetelállító vagy meghökkentő interpretáció okán (amúgy is legföljebb az lehetne meghökkentő manapság, ha Júlia mégis férjhez menne Párishoz, vagy az ifjú pár "kivándorolna" Padovába). Szóval nem: Korsunovas a közismert szerelmi történetet vitte színre - számítva arra, hogy közismert lévén eltekinthet a közhelyeitől, köztük elsőként a bájos-sírós-porcukros intonációtól. Porcukor helyett itt van a liszt:

Jesse Eisenberg 2002 óta igyekszik elveszteni filmbéli szüzességét, amiből olyan fesztiváldíjas kamaszdarabok születtek, mint a Roger Dodger és A tintahal és a bálna. Az Adventureland nagyjából ki is meríti az e műfajjal szemben támasztott követelményeket, sőt a retróhullámra is ráül; '87-es slágerekkel játszik.

A zenekar saját fejlesztésű szabadalma eddig jól működött: rendre elővenni egy csokornyit a hetvenes/nyolcvanas évek (legfeljebb zenei értelemben) "áldott emlékezetű" fordulójának punk/posztpunk/new wave/ elektropop kincseiből, és alapos bossás-dzsesszes-folkos génkezelésben részesíteni őket. E programra így, papíron legfeljebb egy-két albumot jósolnánk - csodák csodája, ők már a harmadiknál tartanak, s ehhez azért kellett némi áramvonalasítás is.

London legjelentősebb kortárs táncintézményét nevezték el róla (Laban Dance Center), Pozsonyban szobra van, Németországban és Svájcban, ahol koreográfusként és iskolaalapítóként működött, kultuszfigura, Magyarországon viszont, bár anyanyelve volt a magyar, leginkább csak arról a Lábán-írásnak nevezett lejegyzési módról ismerik, amely a kottához hasonló módon rögzíti a koreográfiákat. A L'Harmattan kiadó új tánctörténeti sorozatának köszönhetően most a XX.

Papíron az év egyik legfontosabb koncertjének ígérkezett a tokaji Machine Head-fellépés, hiszen Robb Flynn énekes-gitáros és társai utoljára 1994-ben játszottak Magyarországon. Akkoriban az első lemezükkel (Burn My Eyes) robbantottak éppen nagyon nagyot: a Davidian klipjét súlyos rotációkban játszotta az MTV, aminek köszönhetően a dal a kilencvenes évek egyik legnagyobb metálhimnusza lett.

Magyar Szabvány sorozatának folytatásaként szakmák képviselőit fotózta munkahelyükön: tűzoltók a szerkocsi, rendőrök a rendőrség előtt, szobalányok (köztük a művész) szálloda folyosóján, és így tovább. Ez, ugye, sem nem túl látványos, sem túlzottan attraktív.

Jelentős jogutódról van szó, hiszen a fejlécen azt láthatjuk, hogy a lap immár a 116. évfolyamnál tart, tehát vélhetően egyidős a hazai természetjáró mozgalom megszületésével.

2006 őszén, amikor megjelent a Veils második nagylemeze, a nemzetközi szaksajtó egy emberként üdvözölte a Nux Vomicát, és itthon se nagyon lehetett elmarasztaló kritikát olvasni. Emlékszem, az est.hu azóta sajnálatos módon megszűnt Könnyű rovatának szokásos év végi összegzésén a személyes top 10-es listámon is szerepelt (a második helyen) ez az eklektikus, keserédes, olykor kibukott anyag.

Én el vagyok idegenedve tőled, te el vagy idegenedve tőlem, mi el vagyunk idegenedve tőletek - ragozhatnánk még, de megteszik helyettünk a kortárs irodalom és a független film nagyjai: Paul Auster (irodalom, film), taps és Wayne Wang (film), taps. Auster és a művészkörökben ugyancsak jól csengő Miranda July (film, irodalom, egyebek), taps, ötletéből Wang forgatott divatosan olcsó, a digitális technika 2001-es vívmányait felmutató produkciót.

David Byrne mindig is jól tudta, hogy mikor kell Magyarországra látogatnia. Először 1981-ben - Talking Heads nevű együttese pályafutása csúcsán - tette, és akkor vagy ötezren táncoltunk rá a Sportcsarnokban. Aztán 92-ben jött - egy évvel a Talking Heads felbomlása után - egy latinos kísérőzenekar élén, és akkor is táncolt, akinek jutott hely a szabadtéri PeCsában. Ezt a táncolást nem véletlenül ismételgetem.

"Talán régen hallottak engem" - kezdi a dokumentum-portréfilm címszereplője. S valóban: már húsz éve is elmúlt annak, hogy Kádár János röviddel a halála előtt elmondta hírhedt utolsó beszédét, és hivatalosan véget ért a nevével fémjelzett korszak. Történelmi léptékben persze nem sok ez a két évtized, ráadásul itt van ez a szélsőségesen megosztott politikai légkör, könnyen rávághatnánk, hogy most még se nem aktuális, se nem lehetséges összegezni egy ilyen ellentmondásos személyiség pályáját. Csakhogy nem Kádár figurája az ellentmondásos, legfeljebb a mi viszonyunk az előző rendszerhez.