Zene

Aszerény cím, Régi és új képek, homályban hagyja, hogy a tárlat a sokak által - okkal - a magyar festészet nagyasszonyaként értékelt és szeretett Keserü Ilona hetvenedik születésnapját ünnepli. A kiállítás a pálya nagyjából negyvenéves szakaszának keresztmetszetét adja, tehát a hatvanas évek közepétől az utolsó időkig; klasszikussá lett, sokszor reprodukált múzeumi daraboktól friss, egy-két éve készült vásznakig.

Nem nagyon lehet máshol kezdeni ezt az elég szomorú, ugyanakkor kétségtelenül nevetséges történetet, mint a rendező személyénél, mert az nem akárki: egy magyar idol. Siessünk leszögezni, generációs idol. Mondom, hogy vicces lesz: nagy generációs. Egy titkos Cseh Tamás, voltak páran ilyenek, neki mindenesetre nem jelent meg nagylemeze, talán egy magyar gyártású filmjéről emlékezhet rá, aki elég perverz az ilyesmihez: a Sortűz egy fekete bivalyért irodalmi adaptáció, Gion Nándor műve alapján készült valamikor a nyolcvanas évek elején-derekán, volt benne Jean-Louis Trintignant meg Jean Rochefort, úgymint tanító és deklasszált arisztokrata a magyar ugaron, illetve mint európai hírű színészfenoménok, s mint franszia kapcsolat, továbbá szép világos képek. Nincs tehát miért haragudnunk Szabó Lászlóra, hány, de hány rendezőt lehetne felsorolni, akinek hálásak lehetnénk, ha csak huszonöt-harminc esztendőnként jelentkezne valami újdonsággal. Persze az ember ettől még nem lesz idol.

Nem átallom: betegre röhögtük magunkat, majdnem végig, ezerszer látott francia burleszk a nagyszívű, ám elmegyenge balfácánról egy erre szakosodott majsztró elővezetésében, korunk két bálványszínészével, mi is kéne még? Tényleg semmi, de azon talán érdemes lenne elmorfondírozni, mi is lehetett volna ebből, ha rendesen megcsinálják. Nyilván szinte ugyanez, de azért mégis. Tán kicsit más.

Természetesen a 19. század éveiről van szó, Európában. Wagner 1856-ban, Svájcban befejezi A walkürt, Liszt pedig Weimarban írja olyan jelentős műveit, mint a Faust-szimfónia vagy a h-moll szonáta. Nagy idők a romantikában.

Két igencsak különböző zenei és elvi hozzáállással találkozhat az, aki megismerkedik a Nora és a Burnt by the Sun eddigi és legfrissebb produkcióival. Az ellentét érdekességét részben az adja, hogy a két zenekar egyes tagjainak útjai a múltban együtt futottak: Michael Olender, a Burnt by hangja, aki szerényen csak "vocal machine"-ként szokta magát jelölni a lemezein, szerzőként is közreműködött a Nora előző nagylemezén (Loser`s Intuition), amely minden bizonnyal a legjobb pillanatait köszönhette neki. Az említett album ugyanis finoman szólva nem egy remekmű - inkább egyfajta lenyomata az egyik, éppen akkor kurrensnek tűnő hardcore-stílusnak, agresszív, menetelős, egyszerű felépítésű és meglehetősen monoton számokkal, amelyekben nemritkán más zenekaroktól már ismerős elemekkel is összefuthatott a szerencsés hallgató.

Akötet egy tavaly Pécsett lezajlott konferencia anyagát adja közre, s mint ilyen, elsőként próbált teoretikus szinten számot vetni ezzel a többé-kevésbé elsüllyedt, bizonyos szempontból azonban mégis eleven kulturális hagyománnyal. A hetvenes-nyolcvanas évek undergroundja annyiban ugyanis mindmáig eleven, hogy nem pusztán a művészet- vagy kultúrtörténeti kutatások tárgya, hanem a korszakkal foglalkozók élettörténetének a része is egyben. Ennek folytán különös feszültség jött létre az előadókat a tárgyukhoz fűző viszonyban: az előadások jó része egyszerre szólalt meg az elméleti interpretáció, illetve a szemérmes teoretikus köntösbe bújtatott konfesszió hangján.

Miként a fülszövegből megtudhatjuk, a szerző fő célkitűzése az afrikai nagyregény megalkotása volt. Ez a bejelentés megejtő őszinteséggel tárja fel a könyv legfőbb poétikai kérdését: az ábrázolt világ, a hetvenes-nyolcvanas évek Ugandája mennyit enged regénybe foglalni önmagából, a folytonosan örvénylő káosz milyen közegellenállást szegez szembe a több száz oldalon folyó epikai építkezéssel? Vagyis a szakadatlan bomlás tapasztalatát honnan, milyen nézőpontból, milyen eszközökkel és milyen nyelvvel lehetséges megragadni? Még inkább kiélezve a kérdést: létezik-e adekvát nyelve ennek a világnak, lehetséges-e a káoszon belülről beszélni a káoszról magáról?

Carlo Ginzburg: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése

Olykor a Hamlet jön kapóra ahhoz, hogy egy színház elmondja vele és általa: kizökkent az idő, és nemigen tolja vissza senki. Spiró György új darabja, a Katona József Színházban bemutatott Koccanás ugyanerről szól, meg még arról is, hogy egy árva Hamlet sincsen manapság, hát mi próbálkozunk olykor, eléggé gyászos eredménytelenséggel.

130 éve még felháborodott cilinderes barmok álltak sorban Felix Nadar fényképész műterme előtt, hogy kiröhögjék Monet-t és barátait. Nem hiszem, hogy a Szépművészeti Múzeum lépcsőjén várakozó műbarátok közt egyetlen megátalkodott is akadna, aki elégedetlenkedik, ha végre bejut. Odabent, a képek előtt az egyetértés szeretethullámai érezhetőek. Nincs bizonytalankodó, az értelmezés kapaszkodóit a többiek tekintetében kereső látogató. Vitán felül áll, hogy mindenki érti, amit lát. A csendes áhítatot csak a gyed fogságából kiszabadult kismamák bömbölő kicsinyei zilálják szét.

Arajongó azért vásárol konzervet, hogy részese legyen a tartósított élménynek, eljusson olyan opera-előadásokra, melyek térben és időben el vannak zárva előle. A digitális technika nemcsak a jelen kor művészetét konzerválja, régi felvételeket is följavít. Jóvoltából időutazást tehetünk. Három frissen megjelent kiadvány az operaénekes személyiségének titkába enged betekintést. Az első egy

Több erény egyesül Sárközi Mátyás vegyes műfajú dokumentumregényében. Először is szakavatott szerkesztői kéz tálalja elibénk édesanyja, Sárközi Márta (Sárközi György felesége, Molnár Ferenc és Vészi Margit lánya) hozzá írt leveleit, akiben mégiscsak a múlt század közepének prominens irodalmi személyiségét kell tisztelnünk. Másodszor, a levélszemelvényeket egy másik műfaj köti össze egy füzérbe, nevezetesen az emigráns ifjú tudósításai a külhoni érvényesülés lehetőségeiről. Harmadszor, aki családi-irodalmi szennyeseken szeret csámcsogni, annak óhaja végképp nem marad kielégítetlen: a kor művészvilágának jeles tagjai olyan természetességgel élik magánéletüket a könyv lapjain, hogy az ember lassanként úgy érzi, szegről-végről ő is rokonságban áll Pilinszkyvel vagy Bárdos Lajossal, nem csak az érintettek.

Az év utolsó napjának műsortervezése feltehetően minden rendes televízió vezetésének rémálma. Mint egy előre prognosztizált természeti katasztrófa vagy az újévi adóváltozások - nem lehet megúszni. Ebből az következik, hogy ha a tévék még le nem váltott, illetve szabadlábon védekező menedzsmentje eltérne ettől a gyakorlattól, s a műsorokon keresztül komolyan kívánna legalább egyszer, az év végén szólani a lakossághoz, biztos bukásra lenne ítélve.

Nagyjából az utolsó békeév adja az auráját Szomory Dezső darabjának; mit mondjak, mostanság igencsak ismerős feeling ez, ráadásul Szomoryt játszani olyan, mint elég jó oddsszal tenni a befutóra. Mi, a közönség, vevők vagyunk a boldog békeidőkre: Bécs, kávéház, Sacher-torta, villa a Lago Maggiore partján, személyzet, s persze pénz, pénz, pénz.