Zene

Lapunk olvasói levelek rovatában nemrég örvendetes vita bontakozott ki egy illusztrációként közölt képünkről (Magyar Narancs, 2004. március 11.). Gustave Courbet A világ eredete című festményéről van szó, mely Európa alighanem legszebb, mondhatni legmegrázóbb pináját ábrázolja. Vajh mikor nevezhető nyitottnak egy vagina, és vajh miféle érzelmeket, izgalmakat, undorokat kelthet? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják férfi és női olvasóinkat. Emez átlelkesült tárgyszeretethez magam is nagy kedvvel csatlakozom, hisz Párizsban (Musée d'Orsay) többször nagy gaudiummal tanulmányozhattam e remekművet. De vajon mit búvárolunk ilyenkor? Courbet festményét vagy a rajta tátongó lukat? Mi kelt izgalmat, a kép vagy a rajta ábrázolt tárgy? És egyáltalán: elválasztható-e a kettő? Vagy egy kissé mélyebben: mi az erotikus egy festményben, és egyáltalán, mit jelent az erotika mint látvány?

. .

Megelőzte a híre. Oh, igen, az ilyesmi megesik mindgyakran mostanában: pr, mi más. Hogy most mégis kell foglalkoznuk az előzményekkel, az semmiképpen sem nevezhető örömtelinek, hiszen azért van, mert nem mondhatjuk, hogy nincs közünk hozzá. Van, még akkor is van, ha amúgy nem lenne: ott tartunk pillanatnyilag, hogy Magyarországon, mikor antiszemitizmust kiáltanak, senki sem mondhatja nyugodt lelkiismerettel, hogy "hagyjanak ezzel engem békin". Akkor sem járnánk jobban, ha - mint az ilyen tárgyú utóbbi filmek esetében eddig szokásos volt - az "illetékesség" istenkáromlást óbégatna. Ráadásul ezúttal kombinációs kűrt kell futni: az idevágó közlések szerint a darab azért istenkáromló, mert antiszemita. Mi más is lehetne?

Amióta a Zap Mama belefeledkezett a pihenőjébe, úgy tűnt, hogy Belgiumban semmi keresnivalónk. És erre most tessék, egy antwerpeni társaság kapott "crossover" világzenei díjat a BBC Radio 3-tól - mondhatni, eddig teljesen ismeretlenül. Pedig ez a Think Of One felér vagy három zenekarral, igazán.

Elmúltak azok az idők, amikor a hardcore politikai üzeneteinek közvetítéséhez csak egyfajta agresszív, funkcionális médiumként társult a zene - ma már olyan műfajok és kifejezésmódok találkoznak e hozzáállás keretében, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna egy helyen és egy időben. Ez a nem minden fájdalom nélkül lezajló, de mégis forradalmi változás az elmúlt tíz-tizenöt év során alapvetően átrajzolta nemcsak a hardcore, de általában az extrém gitárzenék térképét: egyre nehezebb a tájékozódás az elmosódó határok, átfedések és a folyamatosan szaporodó új területek között.

A második lemez sorsa gyakorta a gyanakvás: az ugye nem lehet, hogy sikerüljön megint, ami egyszer a körülmények és a bolygók szerencsés együttállása miatt véletlenül összejött. A B‘lga második lemeze például valóban nem lett olyan, hiszen nem is lehetett, mint a legendás, sokat idézett első (Majd megszokod) - meglehet, mások fogják szeretni a Jön a Gólemet és talán másért is, mint amazt. Ennyi legyen is elég a komparativisztikából: a B‘lga új albuma az előzetes félelmek és előítéletek ellenére szellemes és szórakoztató munka - minden további erőfeszítés nélkül, egy szuszra befogadható a summa hetvenvalahány perc, a nagy bólogatás közben pedig egy pillanatra sem érdemes elveszíteni a fonalat, mert minden pillanatban durranhat egy verbális patron az agyunkban.

n Mozart: Négy zongoraverseny A tavalyi tavaszi fesztivál egyik legjobb koncertjét Roger Norrington és zenekara adta. De Norrington újra kiadott, 1991-es felvételeit ez után a koncert után sem szerettem meg.

A brit hadtörténész eredetileg 1989-ben megjelent munkája valóban hiánypótló a magyar könyvpiacon, elvégre az utolsó, szemléletében sokszor elavult, mégis tudományos igényű összefoglaló (Ránki György műve) még 1973-ban látott napvilágot. Azóta számos levéltári anyag titkosítása járt le, ráadásul a történettudomány immár K.-Európában is megszabadult a szovjet típusú ideológiai indokrinációtól.

Azzal kezdem, amin a legtöb-ben fognak fönnakadni, s a legkevesebben beszélni róla: a Schilling Árpád rendezte Mizantróp egy melegközösségben játszódik, a szerelmi szál ilyenformán két férfi kapcsolatának viharait taglalja. És ennek a világon semmi jelentősége nincs - ez a legnagyobb jelentősége.

Színház az egész világ - szólt Shakespeare, noha a mozira éppenséggel aligha gondolhatott, de ez minket mit is zavarjon: a mozi alkalmasint gondol rá eleget, sőt. A középkorban, a lidérces gótikában ténfergünk, csak friss hó és mély sár, amerre a szem ellát. Gémberedett ujjak hideg vasakra és kenyérhajakra hajlanak, a vándor menten útszéli árokba kushad, ha paták zaja veri fel az erdőt: hol lészen szállása. A helyszín, Anglia, Oroszlánszívű Richárd korában, a normannok hatalma alatt, minden szerfelett reménytelen, Robin Hood nem ér rá, vagy vidéken van eltemetve. Csepűrágók kezében az igazság, csak még nem tudnak róla.

A vőlegény volt barátnője pozitív terhességi tesztjét lobogtatva felnyomja az esküvő előtt a menyasszonynál a továbbra is vele hűtlenkedő jövendőbelit, a menyasszony bekeményít, ellentámad, bosszút áll. Aztán hagyja az egészet a francba, ennyi. Nem ez az első eset, amikor kiderül, hogy egy kellemes, könnyed filmhez nem kell káprázatos sztori. Sokkal inkább meggyőző színészek, egyetlen ügyes, esetleg több kisebb ötlet, meg talán nem árt, de nélkülözhető is a szokatlan, sajátos miliő

A Budapesti Tavaszi Fesztivál első szakaszában két, egymással szinte égbekiáltó ellentétben álló koncertet hallhattam. Két világ ütődött itt egymáshoz, és összetalálkozásuk valami furcsa hangot adott, mely aligha nevezhető zeneinek. Szombaton a Budapesti Fesztiválzenekart a japán Michiyoshi Inoue dirigálta, akiről az internet feltárja, hogy 10 éves korában balettezni tanult. Nos, ez igaz lehet, hiszen ritkán látni ily attraktív, epésebbek szemében handabandázó dirigálást. De tagadhatatlan, hogy Inoue gyönyörűen mozog, teste rugalmas,

Dave Grohlt mindig is szimpatikus figurának tartottam, úgyhogy disznó helyzet, hogy még egyetlen lemezével sem sikerült úgy igazából elcsavarnia a fejemet. Én a Nirvanától is csak a Bleachet viselem el, azon viszont még nem ő dobolt, az évek óta főállásának számító Foo Fightersnek pedig hiába bírom az infantilis videoklipjeit, ha a lemezein hallható óvatos gitárpopba belealszom úgy a tizedik perc táján.

Tommy Yamaha és Martin Kaiser (alias The Strike Boys) az utóbbi bő fél évtized legtermékenyebb és legszórakoztatóbb zenekészítői közé tartoznak: első nagylemezük még a brit Wall Of Soundnál jött ki, majd jött a második (a lapunk által is méltatott Grapefruit Flavoured Green Tea Time), immár hazai (német) kiadónál, a Stereo Deluxe-nál, s most már a harmadiknál tartanak, a színvonal pedig lépésről lépésre egyre csak javul. S akkor még nem is említettük a Strike Boys zseniális remixeit (pl. Malente: I Sell Marihuana) és a tagok más zenésztársakkal közös kollaborációit (lásd Yamaha vs. Eletrico: Phoenix City).