Zene

Amerikai turnéja után, európai turnéja előtt pár napot promócióra fordított a Muzsikás Berlinben. Rádiók, tévék, újságok tízszer negyvenperces turnusban - jó kis buli! December 8-a van, ez itt a Hotel Mark, indulhatunk.

Az év felfedezettem

Az már biztos, hogy Walt Disney különös, el nem múló fekélye a hollywoodi filmgyártásnak, túl fog élni minket, mi meg bele fogunk rokkanni, hogy a tömegkultúra iránti kimért tiszteletünk megakadályoz a Miki egerek radikális utcai gyalázásában. Ilyesmi csak akkor dereng az ember fejében, amikor elhangzik az újabb epizód előtti reklám, nagyjából így: a kisoroszlán felnőtt, és király lett, Aladdin kiszabadította a szellemet, de a kis hableány még ennél is többre vágyott. Az idea ráhúzódik az agyra, görög befelé tovább, gerjeszti magát, és azt a képzetet kényszeríti, hogy örök életre el leszünk látva tátott szájú, nedves orrú mesehősökkel, akik majd nyált nyálba öltve licitálnak egymásra.

Jövőre lesz 125 éves Budapest, és már most letehetjük a nagyesküt, hogy a Városház utcából ismét jobbnál jobb ötletekkel fogják elkápráztatni a főváros közönségét. Pontosabban: szerintük jó ötletekkel, vagyis azokkal a ferencjóskás, sziszis, nagykörutas élőképekkel, amelyeket már az elmúlt években is láthattunk. Jó kis felszínes cirkuszokkal, bámész tömeggel, olcsó ideológiával, ami körülbelül annyit tesz, "polgári identitást ennek a kétmillió lakónak, hadd edződjenek, és hadd gondolják azt, hogy ez a rohadt élet egy kurva nagy cukrászda, vagy legalábbis az volt".

...alighanem átfogóbb értékelésre ragadtatom magam, de addig is körbefülelnék még, mi újság a világzenei sikerlistákon.

"A nagyanyámnak nyugodtan mutogathatnám a punkokat - vonta meg a vállát a múltkor a Körút és a Baross utca sarkán Tátrai Tibor. - Mint ahogy a nagyanyámat is nyugodtan mutogathatnám a punkoknak. Egyikük sem értené, miről beszél a másik."

Megint egy évforduló. A Monterey Jazz Festival negyvenedik születésnapja alkalmából megjelent egy háromlemezes válogatás a négy évtized legemlékezetesebb, eddig nem publikált felvételeiből. Kockázatos szerkesztési elv, mert kikerülhetetlenül egyfajta összegzéshez, számbavételhez vezet. A jazz nagykorúságának egy sajátos, Amerika talán leghíresebb fesztiválján átszűrt keresztmetszetének ígéri magát a huszonnyolc felvételt tartalmazó album, amiben egy az összes szükséges adatot tartalmazó füzet segít eligazodni. Természetesen nem törekedhet teljességre, hisz a több mint kétszáz rögzített koncertnek csak egy kis töredéke a most megjelent anyag, de a válogatás így is reprezentatív.

"Tizenkét éves koromban történt életem legfontosabb felfedezése. A kis egybeépített sztereóm váltókapcsolóját középállásban tartva egyszerre hallottam a magnót és a lemezjátszót. Így a kazettáról játszott ütemre szkreccselve mixeltem az első számokat."

Nem akarom ebbe is belekeverni, de: József Attila gyomorpanaszokkal került pszichoanalízisbe, doktorai nem a belek mélységeit kutatták, a beteg nem gyógyult meg. Ahogy szalonképesen megfogalmazta: "Az örök anyag boldogan halad / benned a belek alagútjain / és gazdag életet nyer a salak / a buzgó vesék forró kútjain!" S most itt e könyv, tíz évvel a német kiadás után, az utolsó négybetűs tabu titkairól föllebben a vécépapír, Freud, ez ugye öt betű, talán ő is rossz irányban kutakodott, az alantas én a csatornák mélyén keresendő.

Épp írni akartam róla, ám P. L. Á. megelőzött (MaNcs, 1997. szeptember 11.). Sebaj, jót szórakoztam, s akkor jött egy olvasói levél (MaNcs, 1997. október 23. [!]), benne: "demagóg és áljópofi frázisokat sokkal könnyebb írni, mint belehatolni a dolgok mélyibe, és valódilag kultúr- és politikaelemzést végezni. Ahogy azt illett volna a Best of Communism esetében. Már csak azért is, mert vezeti a lemez- (kazetta-) listát, és ennek a nosztalgiának kell hogy oka legyen." Az olvasó szent, megpróbálok valódilag, a mélyibe, de a kultúr- és politikaelemzést meghagyom a proletkulturo- és politológusoknak. Ja, és a kottát se ismerem. Viszont én fehér ingben és nyakkendőben (vörös) vettem részt az iskolai novhét ünnepélyeken. Ünnepélyesen bevallom a nincsmit. A leadás novhét, legyen ez emlékez(tet)és, nem, nem, soha.

Ismét le voltam maradva egy brosúrával, most pótolom be, már amennyire. A brosúra neve Loreena McKennit. Nem mentegetőzés, de gondolom, nem vagyok egész egyedül errefelé ezzel a lemaradással. Pedig aki vevő arra az időtlen szépségre, amit mondjuk a 70-es évekből a Rennaisance együttesnél, vagy hogy közelebbre nézzünk, a Dead Can Dance-nél lehet megtalálni, az nyugodtan keresgélhet Loreena McKennit körül is - több kelta hagyományra és erősebb irodalmi kötődésre lel majd, mint a DCD-nél, de csalódni nem fog.

A world music mindig is felpezsdült, ha kellően zavaros forrásból meríthetett. Kubában persze, ahol a spanyol gyarmatosítók effektíve kiirtották az őslakosságot, nem merült fel ez az esztétikai problémakör. Akik járatosabbak nálam a Karib világ zenei hagyományaiban, pontosan felismerik, melyik ritmus ered a nyugat-afrikai rabszolgáktól, melyik a spanyoloktól, és melyik az, amelyre már századunk amerikai dzsessze volt hatással.

Az énekes kivételével együtt volt az egykori Living Colour teljes gárdája, más kérdés, hogy a bécsi programfüzet külön koncertként hirdette a Vernon Reid & Mistic Science és a Jungle Funk fellépését. Doug Wimbish neve mindkét zenekar mellett fel volt tüntetve; ő az én kedvenc basszistám. Kétszer már volt hozzá szerencsém; pár éve a Dub Syndicate, majd tavaly a Little Axe turnéján - az ember sokáig hurcol egy ilyen élményt.

Ez itt most egyrészt megkésett, mert a film ősbemutatója október 23-án az HBO-n történt meg, miközben a fél ország azon izgult az MTV 1-en, vajon az amerikai követségen mi történt 1956-ban; másrészt kicsit korai, mert hol van az még, hogy a mozikba kerül. Sólyom Andrást (Érzékek iskolája) a Pannon töredékben az érdekelhette egy megtörtént esetre bazírozó Mészöly Miklós-kisregény nyomán, hogy egy háromszöges love storyba ágyazva (´56-ban Budapesten tanuló bolgár lány két fiút szeret, egy bolgárt meg egy magyart) hogyan vonhatna párhuzamot szerelem és forradalom között - a gond csak az, hogy nem teljesen egyértelmű, vajon a love story illusztrálja-e a hősi eseményeket, vagy fordítva, a forradalom szolgál-e érdekes díszletül a szép Léna (Marozsán Erika) és a forradalmi Péter (Almási Sándor fh.) veszedelmes viszonyához, ha mondjuk Nagy Imre beszél a rádióban egy szeretkezésük közepén. Fokozza a zavart a rossz ritmus, a furcsán dobozolt szerkezet és a helyenként leálló sztori, a végén meg teljesen fölösleges a durva sokkolás (kádárista megtorlásként egy meztelen ÁVH-s picsa megkínozza a fiú farkát). Viszont van hangulatteremtés, ´56 vége olyan nyomasztó, mint sehol máshol, és jó arcok a színészek, pl. az ávósokat alakítók. Érdekes a Pannon, kár, hogy töredék.