Zene

World Music Expo, vagyis Világzenei Vásár. Ezernél több regisztrált résztvevő, hatvan kiállító, húsz zenekar, intenzív brainstorming és éjszakánként jelentékeny mennyiségű alkohol - nagyjából így fest a mérleg Marseille-ben. A világzene MIDEM-jéről van szó, ami lényegében azt jelenti, hogy el kell sózni valamit.

Elöljáróban annyit volna érdemes leszögezni, hogy ez így nem fog menni, és legfőbb ideje, hogy valaki, mindegy, hogy ki, csináljon végre valamit, mindegy, hogy mit, de valaminek történnie kellene. Egyrészt igaz, hogy a Műcsarnok egyike lett Európa legszebb múzeumainak, hatalmas, mégis otthonos termekkel, a felettük lebegő mattüveg tetővel, amitől örök vasárnapi fényben látszik feredőzni egy akkora anyag, amekkoráról japán bank nélkül ma már álmodni sem érdemes, és amelyet értő és kreatív kezek rendeztek kiállítássá; másrészt kinek és miért jutott az eszébe, hogy egyes képek elé ruhákat akasszon, amelyek ugyan szintén a kiállítás részeit képezik, ámde mégis? Azt, hogy minek egy másik kép elé egy őrt ültetni, már kérdezni sem érdemes, Magyarországon lassan mindegyik objektum előtt áll vagy ül egy őr, ha kulturális terepre állítják vagy ültetik, öltönye is van, ostobán bámul a tárlatlátogatókra, akik fel-alá mászkálnak neki, hogy zavarják a románcát a takarítókisasszonnyal, pedig milyen szép pár lennének, és ha gyerekük is születne, az pont úgy nézne ki, mint egy tepsi a súrolószerreklámokból.

Volt egyszer egy rendező, Wolfgang Petersennek hívták. Németországban született az istenadta, talán nem volt annyira nagy szám, amit csinált, de azért A tengeralattjáró mégis valami. Aztán Petersen átkelt a nagy vízen, s röviddel később bebocsáttatást nyert az álomgyárba. Azóta minden erejével azon van, hogy meghálálja a bizalmat. Igyekvő természet, hogy mennyire az, legújabb munkája a bizonyság rá.

Televíziós rajzfilmkultúránk struktúraváltásának immár nem csupán a vasárnap délutáni Disney-filmek, de a majdnem végtelen időben sugárzó Cartoon Network is betett. Ez utóbbi több mint 8500 rajzfilmet sugárzott fennállásának elmúlt négy évében a Hanna-Barbera, az MGM, a Paramount és az 1948 előtti Warner Bros készleteiből. A program a bunkó, érzéketlen és agresszív Jerrytől a Batman egy igen elcseszett változatáig gátlástalanul ássa alá a nézők pszichés fejlődését. Mégis van remény. Megjelent a rajzfilmek egy új generációja is.

Nagyon úgy tűnt, anélkül telik el 1997, hogy új reményem legyen. De most már jó, sőt. Azt hiszem, Kiss Erzsi zenéjéről szól majd a következő év is. A HungaroCarrotnak otthont adó Lágymányosi Közösségi Házban beszélgettünk.

"A legtöbb tánczene elég üres. Olyan, mint a rágógumi. Az elején bejön, majd lassan, de biztosan elveszti az ízét. Azért ne hidd, hogy mi annyira briliánsak vagyunk. A többiek olyan szarok. A lemezkészítéshez úgy kell nekiállni, hogy minden más zenész öngyilkos akarjon lenni, amikor meghallja. De a top DJ-k között mostanában nem igazán regisztráltak ilyen eseteket. Sajnos."

Az újság azoknak, akik könyvet szoktak venni a kezükbe, így a címlap szlogenje. Az újság, tehát több nincs is e tárgyban, vagy ha van is, hanyagolható. Talán már csak a rákospalotai antikvárius emlékezik reá, hogy volt egyszer egy Könyvvilág, a betűtől, s nem a karakterektől karikás szemű, Gutenberg-galaxisban szörfözők havi betevője. Most mintha ez támadt volna föl könyvtárak poraiból, az összehasonlítás sportszerűtlen, de adja magát. Kísértetiesen hasonló már a címlap is, a tipográfia, s ez nem baj, lőn folytonosság. Ez a Könyv, így, világ nélkül könnyebb, könnyedebb - kritikusabban: kicsit súlytalan, felszínes. A könyvvilágos kritika komoly, hivatkozni való visszhang volt a könyv megjelenésével egy időben (olykor hamarabb!), az itteni Könyvismertetések nemkritikák, nemrecenziók; többek, mint fülszövegek és falszövegek, a korrekt rovatcím illőn szerény. Legalább megemlíttetnek a könyvek (nem sok), s ez sem kevés. Jó, hogy van Sikerlista -- igaz, csupán A Libri üzlethálózatban regisztrált vásárlások számítógépes összesítése alapján, és a Libri nem a (könyv)világ. A legérdekesebb rovat a Megjelent könyvek, kétheti csúszással közli a friss címeket, ez még így is jó. A közolvasót nem érdekli az ISBN, a szakmát se nagyon. Az összeállítás a Könyvtárellátó információs rendszere alapján készült, amely könyvet a Könyvtárellátó nem vett meg, az nem szerepel, az nincsen is. Örüljünk annak, ami van. Ennek az újságnak. A - lap szempontjából - legfontosabb rovat bizonyára a Hirdetések, (túl)élni kell, már a harmadik szám jelent meg, és így (legyen) tovább.

Néhány történettől minden valószínűség szerint sosem szabadulhatunk meg. Lázadnunk is felesleges ellenük: a szerető és gazdag férje oldalán végre békét találó cselédlány meséje mellett regényben, filmen, akárhogy, mindig népszerű lesz az őrült zseni esete is, a betegséget legyőző sikeré, a nagy (hang)versenyé, melyen a versenyző igazságtalanul elbukik, és csak közvetlenül a vég előtt indulhat eséllyel. De akkor, épp a happy endre, úgyis célba ér. A történet maga -ha már úgyis mindig visszatér - valószínűleg nem jelzi a minőséget. Folytatásos lányregény ugyanúgy lehet belőle, mint őszinte, megrázó film. A gyakorlatban ez utóbbi mégis sokkal nehezebbnek látszik. A Ragyogj legalábbis ezt bizonyítja.

A műfaji szinkretizmusok korát éljük. A hollywoodi ötletgyárosoknak az sem szegi kedvét, hogy eddigi kísérleteik többé-kevésbé kudarcot vallottak. Bár - a szabályt erősítő kivételként - az erotikus thrillernek nevezett képződmény még működött valamennyire, a legtöbb hasonló, a különböző műfajok összebékítését célzó próbálkozás nem vezetett eredményre, lett légyen a műfaj családi akciómozi (Solo), lélektani drámába oltott krimi (A rajongó) vagy éppen vidám családi kémdráma (True Lies), álomgyári skizó mind, a tökéletes alkotói melléfogás néhány gyöngyszeme a közelmúlt amerikai mainstream terméséből.

A komolyabb lapok május végén készültségbe helyezték nekrológíróikat, pár nap múlva aztán lefújták a riadót, Bob Dylan mégsem kopogtatott be a mennyország kapuján. Maradna még itt egy darabig, éltesse istene, és zenélgetne is, ha már.

Most, hogy a Budapesti Õszi Fesztiválnak jópofa új logója van, és egyértelművé vált szerepe a kortárs art színpadán, a HungaroCarrot is bővül: október 8-tól 12-ig öt napon át kínálja csemegéit a lágymányosi MU Színházban.

Amikor hajnali kettő körül megemlítem valahol, hogy véletlenül van nálam egy Tankcsapda-kazetta, általában miskolci bunkónak, illetve vidéki narkós tahónak neveznek kollégáim, barátaim - nem teljesen alaptalanul -, de azért egy-két szám erejéig hagyják, hogy kiéljem magam. Ilyenkor mindig sikerül néhány újabb hívet szereznem a zenekarnak: no lám, ezek mégsem akkora dorongok! - mondja valaki, és ilyenkor örül a szívem.

"Nyers hip-hop ütemek és post Miles Davis-i kirándulások kísértő fúziója" -ajánlja DJ Krush egyik lemezét a forgalmazója. Nevezzük triphopnak vagy bárminek, a most megjelent Milight című albummal Krush folytatja kutatását: együtt még soha nem hallott hangok összerakásának variációs lehetőségeit.

A vártnál szolidabb érdeklődés övezte a Bankó András emlékére rendezett népzenei estet, de én ezt nem bántam. Talán zavart is volna a tolakodás, épp most, amikor...; akik ismerték Andrást, tudják, hogy milyen gyakran érezte sziszifuszinak azt a küzdelmet, amit a népzene népszerűsítéséért folytatott. Így legalább képben lehettünk.