A Fargo nem szép, nem elegáns és nem költői. Alpári és tenyérbemászó, a színészei úgy hasogatják a kulisszát, ahogy a tőkét illett volna dönteni a költő szerint - lehet, hogy ő sem egészen úgy gondolta -; de a film maga is alpári műfaj.
Az az igazság, hogy kit sem érdekelnek az országutakon menekülő gengszterek szűnni nem akaró szerelmi históriái és ebből fakadó családi és társadalmi háttereik, vagyis mindaz, aminek következtében az utóbbi évtizedek gengszterfilmjeit megette a fene. Az országutakon menekülő gengszterekből a menekülés az érdekes, a tét élet vagy halál, és ezek után teljesen mindegy, hogy a főhős egy harmadfokú kuzinnal esedékes kora pubertáskori vitáját kívánja lezárni ezen az egyébként kétségkívül hatásos módon; itt az a tét, hogy túléli-e, vagy belegabalyodik abba a világba, ami elől a hős a nézővel együtt menekül. Többnyire nem éli túl, szitává lőve, rongycsomóként fordul az árokba, gyászzenéjét a stáblista és a pattogatott kukoricás zacskók parttalan zörgése nyeli el. Az emberiség nevetve búcsúzik jövőjétől.
A Fargo gengszterei mesefigurák. Egyáltalán nem jut az eszébe senkinek, hogy elhitesse őket. Se az író-rendezőknek, se a két színésznek. Az egyik megállás nélkül kaffog, mint egy vesztét érző farmakológiai cerkóf, a másiknak még a neve is olyan, Graer Grimsrud, hogy kimondani nem is lehet, csak elhörrenni. Ilyen figurák vannak, a lidérceket kedvelő angolszász irodalom gyakran tesz róluk említést, gyakorta baráti, olykor bíráló hangon. Egyébként nemcsak az angolszász. Ilyenek mindenütt vannak, előbújnak a nagy sötét semmiből, és mindennek és mindenkinek, aki az útjukba kerül, annak annyi, a vesztesből még vesztesebb lesz, a balekból préda, a véletlenek úgy rontanak elő, mint a préri felett a tornádó, a járőrnek vérét veszik, a terhes anyát álmából ébreszti a munkába szólító telefon. A részletekhez, amikből a film lesz, azokhoz nagyon értenek a Coenek, ahányan csak vannak. Meg a színészekhez is.
Engedik őket túljátszani. Ebben a filmben nyoma sincs az amerikai filmek legjobbjaira jellemző visszafogott stílusnak, hadonásznak és tikkelnek, pofákat vágnak, mintha most jöttek volna át a Cartoon Networkről, és igazuk van, mert ezt a világot úgyse ismernénk fel, itt úgyse volnánk otthon soha, a pszichológiai realizmus hiába bukdácsolna, a hóban hóemberek élnek, és attól, hogy Európában répa van a hóember orra helyén, attól még Amerikában tudhat célba lőni, lehet gengszter, de rendőr is, ha ép erkölcsi érzékű hóember az illető.
Külön érdeme a filmnek, hogy felfedezte Rutger Hauer - a Blade Runnerben fel-, majd viszonylag sebtiben letűnt óriás - lehetséges utódját. Peter Stormare a stockholmi Királyi Drámai Színházban indult egy - szemtanúk egybehangzó állítása szerint - emlékezetesen semmitmondó Hamlet-előadás (rendezte Ingmar Bergman) címszerepével, szomorúan lófrálva át az estét. Azok a nézők, akik nem ismerik az eredeti szövegkönyvet, máig azt hiszik, hogy a dán királyfi tüdőgyulladásban hunyt el, esetleg az a fránya Kaposi-szarkóma babrált rajta valamit, állítják a szemtanúk. Itt úgy böki át a fejével a vásznat, mintha egy üvegtáblát fejelne le, mondjuk, a gangra nyíló ablakunkét.
Egyébként az egész film ilyen, egy lidércálom, hörren és motyog, aztán puff, lövés, csörömp, rikács, igazából felébredni sincs kedve az embernek, és mégis, amikor vége, kijön a moziból, hosszú idők óta az egyetlenből, ami után még ide is jó kijönni. Már csak ezért is érdemes megnézni, azt a pár száz forintot a hülyének is megéri. Egyébként meg remekmű.
Rút Ernő
