Zene

Mint tudjuk, Thelonious Monk a huszadik század egyik legnagyobb zeneszerzője volt, olyan illusztris nevek társaságában, mint Bartók Béla, Kurt Weill, Karlheinz Stockhausen, Duke Ellington, Ligeti György vagy Erik Satie. Ez utóbbit ugyan a tizenkilencedik századiakhoz is sorolhatnánk, de mivel ő volt a legmodernebb, bevettük a névsorba.

Ráhúztunk kicsit a nyárra, ezért aztán - számos hivatásos színházi néző - csak most abszolváltuk az első premiert: máris van mit pótolni. A tehetségben megőszült román rendező asszony, C-t-lina Buzoianu előadását választottuk a Tháliában, amelyet Görgey Gábor jó néhány évtizedes drámájából, a Rokokó háborúból készített.

"Úgy képzeltem, hogy a kellő emocionális környezet megteremtése végett az utolsó jelenet előtt beteszek egy rövid epizódot, ahol a közönség szóvivőjének szerepét vállalva belépek a képbe, megfogom Richter kezét és megkérdezem:

Egy hónap híján 39 éve kezdte meg sikersorozatát Magyarország és Európa operaszínpadain az akkor 33 éves ifjú zeneszerző, Szokolay Sándor első egész estés operája, a Vérnász. A García Lorca-mű adaptációja eddig húsz bemutatót - az utolsót alig két éve - ért meg, jelezve, hogy a magyar operatörténet talán legexpresszívebb vonulata a megfelelő közegben ma is képes hiteles, színpadilag működőképes, a közönség számára pedig befogadható előadást produkálni. A zenei nyelvezet - talán éppen zsigeri indulatai miatt - ma is érvényes, még ha merőben más utakon jár is, mint Petrovics, Ligeti, Vajda, Eötvös vagy Madarász - hogy csak az elmúlt években a Magyar Állami Operaházban bemutatott magyar szerzőket említsem. A partitúrát leginkább a drámába vetett hit,

Jocelyn Murray (szerk.): Az afrikai világ atlasza

Ránézésre roppant egyszerű, alkalmasint mégis furcsa dolog a film és a néző kapcsolata. Beülök a moziba, leoltják a villanyt, s azt mondom: na, mit akarsz tőlem, te film, és ekkor még finom voltam, nyitott és megengedő. Ha nem vagyok - a szokásostól eltérően persze; ne tévesszen meg senkit az egyes szám első személy, puszta metódus ez - éppen úri modoromnál, akkor csak az van, hogy előre fizettem, te céda, teljesítsd a szerződésben vállalt kötelességed, varázsolj el, kavarj fel, elégíts ki, a minimum az, hogy menj neki a lehetetlennek. Idáig tart az első ránézés. De mi van akkor, ha a film várja el tőlem a lehetetlent? Ilyesmi viszonylagos gyakorisággal a legnagyobbakkal és a legpocsékabbakkal fordul elő - csak megjegyeztem, most nem érdemes rá szót vesztegetni, a Max nyilvánvalóan nem tartozik egyik szélső kategóriába sem. Ha akarom, egy, a maga keretei (Hollywood, Hollywood) közt érvényesen működő, gördülékenyre készített, ötletes szakmunka. Ha akarom, egy ostobaság (Hollywood, Hollywood), de mint szemközt olvashatni, Spielbergnek például túl európai. Ezen borzongni illenék, de emlékezhetünk, volt, akinek (és ráadásul nem csak Amerikában) a Schindler listája is az volt. De mindegy, Max, ez a köztes eset annyiban bolondítja meg a dolgot, hogy tojik kivárni a villanyoltást, már a moziba menet elvárja nézőjétől a lehetetlent. Jelesül azt, hogy felejtsük ugyan el már, ki a hótkóros nyavalya is volt az a Hitler. Megy ez valakinek is? Aligha, tudja ezt valójában az alkotó is, és erre a tudásra megy rá az egész száma. A félelemre, hogy nem fog menni ez a "miből lesz a cserebogár" tempó, ami még akkor is elég karcsú, ha működik. Mert az ilyesmihez inkább a fikció szülte gazemberek passzolnak, Pándi atya gyerekéveivel se mennénk semmire, pedig, ha nem volna ordas eufemizmus, róla azt is mondhatnánk, kispályás fráter.

Palya Bea lemeze láttán megszeppentem kicsit: abból gyakran baj adódik, ha egy énekesnő "kiemelkedik" a zenekarából és szólópályára téved. Mondhatnék rá néhány példát, de tökmindegy, mert ezúttal másról van szó. Az ágról-ágra csupán egy "öngyilkos" gesztus, vagyis teljesen rendben van.

Avilág legjobb zenekara azok közül, amelyeket senki sem ismer - fogalmazott pár éve a New York-i The Village Voice a brit The Wildhearts kapcsán, és ennek a mondatnak inkább csak a második felét vélhetjük túlzónak. Hiszen azért a 90-es évek során a Wildhearts, legalábbis Európában, masszív tiszteletet vívott ki magának, jóllehet az is igaz, hogy amennyiben bármelyik korábbi kiadója vagy mondjuk az emtívi legalább megközelítőleg a rangjához méltó támogatásban részesítette volna, úgy ez a zenekar bizonyosan nem reked meg a középkategóriás klubok szintjénél.

"Félszeg vággyal, színjózanon" - Az acb galéria tárlata

Hárman jönnek a színpadra. Elöl az Ismeretlen Idegen, visszafogott, inkább otthonos eleganciában, kezében hegedű. Mögötte az Enigmatikus Zseni, aki miatt annak idején csellózni tanultam, kezében hangszere. Hátul a Zongorista, aki akaratlanul is képes megosztani a kritikusokat, de akit nem ezért szeretünk, arca feszült, kezében kotta. Három triót fognak előadni: egy érett Haydnt 1789-90-ből, egy ifjú titán Beethovent a kilencvenes évek közepéről és egy nagyon kései Schubertet, 1827-ből.

Ha csupán az volna a kérdés, hogy a Walkabouts miért nem futott be Magyarországon, lennének ötleteim. De a Walkabouts, húsz évvel és tizenöt albummal a háta mögött, nem futott be igazán sehol, bár Chris Eckman egyszer megjegyezte egy interjúban, hogy meglepően híresek Görögországban.

Akoncertlemezek legtöbbször lebutított The best of válogatások. Megjelenésüket leggyakrabban azzal indokolja a kiadó, hogy szeretnék visszaadni a "felejthetetlen hangulatot". Persze az eredmény többnyire kudarc, az előadó "felmondja" a dalokat, hallunk némi őrjöngést, ennyit a hangulatról. Ami érdekessé tehet egy ilyen albumot, legfeljebb annyi, hogy emberközelibbé válnak a csillagok, hiszen sokszor hamis az énekes, a gitáros melléfog. Néhány kivétel akad, de maradjunk annyiban, egy élő album általában azért jelenik meg, mert szinte semmibe se kerül (nincs stúdióköltség), ám meglehetős haszonnal kecsegtet. De van ennél roszszabb is. Amikor régóta nem működő előadók koncertfelvételeit kaparják elő. Aki hallott már például 1964-es élő Beatlest, annak talán nem is kell megmagyarázni, mi a különbség a szellemidézés és a becsületsértés között.

"Nem feltétlenül hiszem, hogy ez lenne az a lemezünk, amely bejön majd a rádióknak" - véli Dean Ween az együttes kilencedik lemezének sajtóanyagában, s a Rolling Stone magazin lesajnáló kétcsillagos kritikája után úgy gondolom, szó nincs álszerénységről ebben az előrejelzésben. Hiszen már maga a lemez címe is "helyére teszi" a mostani Ween-anyagot, a kisbetűvel írandó, így a konkrét kanadai francia tartománytól elvonatkoztatott név ugyanis utalhat bármire, ami valahogy nem passzol a szokványos képbe.

Térey János: Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig (Válogatott versek 1988-2001)