Monk eleve zseninek született 1917-ben, az Egyesült Államokban. Szerette a matematikát, templomban orgonált, aztán beállt dzsesszzenésznek. Kezdetben szerénységből játszott mások zenekaraiban, majd 1947-ben rögzítették első saját felvételeit, amit Genius Of Modern Music címmel adtak ki. Ezek már tökéletesek, Monk nem az a fejlődős típus. Nincsenek korszakai, ő mindig csak a magáét játszotta, hol szólóban, hol trióban, kvartettben és olykor nagyzenekarban. Volt, aki azt mondta, hogy nem tudott zongorázni, de ez teljesen hülyeség. Tényleg darabosnak hallatszik a játéka, de hipnotikus szerzeményei mégis a saját előadásában a legjobbak. Nem díszített, csak a lényeget játszotta, szálkásan, kopogósan, furcsa disszonanciákkal, és nagyon értette a csöndeket. Rendkívül idétlen kucsmákat hordott, koncertjein táncolt a zongora körül, és a stúdióban, ha rontott, akkor azt mondta, jó úgy. És tényleg.
Nincsenek követői, bár a szerzeményei megtalálhatók minden valamirevaló dzsesszalbumon. Utánozhatatlan és megkerülhetetlen egyszerre. Zenéje időtlen, és nem tartozik semmilyen irányzathoz.
A Solo Monk című album 1964-ben és 1965-ben - mint a címből is kiderül - szólóban rögzített stúdiófelvételek újrakevert változatait tartalmazza. Monk idétlen, rövid kis dalokat játszik, melyek tele vannak élettel és bonyolult harmóniákkal. Az eredeti bakelithez képest került még rá kilenc bónuszfelvétel, ebből hét alternatív változat, kettő pedig máshol jelent meg. Akit megfog ez a zene, annak ajánlhatjuk még a Monk Alone című dupla albumot, azon az összes szólófelvétel hallható, amit a Mester a Columbia számára rögzített 1962 és 1968 között.
Czabán György K.
Columbia/Legacy, 2003
