Nem a mindhárom fejébõl tüzet okádó sárkány, nem a katonás ütemre lépõ agyaghadsereg és még csak nem is az alacsonyan szálló Jet Li látványa tette, hogy oly szép reményeink fûzõdtek az eleddig két epizódot (és számos közeli rokonként bemutatkozó, oldalági produkciót) számláló Múmia-sorozat harmadik részéhez. Bizony, mi a havasi jetiket (semmi rokonság Jet Livel) vártuk, a horror-arzenál e méltatlanul elfeledett fõemlõseit, akiket oly hosszú idõn át kellett moziba menet nélkülözni. A filmelõzetes magas jetitartalma még az elõzõ részek fémes mellékízeit is képes volt feledtetni, és ez azért nem kis dolog, mert hiába hordtak össze mindenfélét a korábbi filmekben, a logisztikai feladványokon túl a történetmesélés egyetlen programpontját sem sikerült teljesíteni. De majd a jetik... Nos, rájuk valóban nem lehet panasz: méretesek, nagyokat vicsorítanak, és viszonylag könnyen szelídíthetõk, már ha jetinyelven szólnak hozzájuk. A jeti-ember viszonylatnál jóval problematikusabb azonban az ember-ember közlekedés, különösen akkor, ha az egyik élõ szereplõ (a jetik, fájdalom, gépi eredetûek) megszólítja a másikat. A harmadik Múmia nem a terepen, az agyag- és a zombihadsereg összecsapásakor vagy az idõsödõ színészek akrobatikája láttán vérzik el, hanem ötórai tea közben robban a képünkbe. Brendan Fraser és Maria Bello finom polgári környezetben elõadott házastársi civódásai még a Múmia standardjai szerint is erõsen kifogásolhatók: betoncsizmában elõadott keringõjük mellett még egy jetitáncbetét is bocsánatos bûnnek minõsülne.
Forgalmazza az UIP - Duna Film
**
