Az új lemezen nincs rádióbarát gesztus, de ideget próbára tevõ, elvetemült zaj sem. A dalok idõtartamával is csak azért hozakodtam elõ, mert annyira szép, ahogy hagyják a zenét a maga logikája szerint fejlõdni, alakulni, egyik zenei gondolat szüli a másikat, az a következõt és így tovább, mintha hullámok vagy szelek szárnyán sodródnánk elõre, s miközben biztonságban érezzük magunkat, soha nem tudhatjuk, mi vár ránk a következõ percben, de abban nyugodtak lehetünk, hogy kellemes lesz, és addig tart, amíg jó. Popzenei érzékenység, az afrikai, közel- és távol-keleti zenei struktúrák értése és a dzsessz nyújtotta szabadság, magabiztos muzikalitás, változatos ritmika (Vajdovich Árpád, Ölveczky Tamás), a zene szövetét finom kézzel formázó gitározás és effektezés (Hajnóczy Csaba), a kontextushoz alkalmazkodó fúvósjáték (Grencsó István) és szokás szerint elbûvölõ ének (Kenderesi Gabi), valós vagy kitalált nyelveken és magyarul, elrejtõzés és kitárulkozás, odaadás és rengeteg szeretet. Lehet, hogy a rádiókat nem találja meg, de engem megtalált, most épp leginkább a Kalimba, az Úgy futok, a Night Train és a Mikor mozdulnak meg a hegyek.
Sz. T.
2006, A38/ReR
*****
Jurij Bujda: Porosz menyasszony A szerzõ neve még a hazai nagyolvasók számára sem olyan ismerõs, mint Peleviné vagy Viktor Jerofejevé. Pedig az 52 éves író munkáit és stílusát Oroszország-szerte legalább annyit idézik és elemzik, mint az említettekét. Bujda ugyanis a történelmi morzsákból és mesei elemekbõl álló misztikus szatírák virgonc ördöge. 46 novellát rejtõ kötetének magyar kiadása nagyon alkalmas az orosz író hazai ismeretlenségének felszámolására, pláne, hogy az olvasót annak ellenére képes több száz oldalra a rabjává tenni, hogy 5-6 oldalas történetei alig kapcsolódnak egymáshoz.
Bujda nagy mágus, a könyvcímként is használt elõszó-novellában könnyeden elhinti, hogy Kalinyingrád 750 éves szellemiségének sírrablására készül, mert a város porosz-lengyel-orosz kultúrötvözetével kapcsolatban az neki már nem elég, hogy "itt élt és halt Kant, aztán ennyi". Hanem aztán a feltárás helyett, emléktöredékek gyanánt maga kreálja a groteszk és tragikus történeteket. Mindezeket látszólag úgy, mintha a klasszikus orosz irodalom legjobb hagyományait folytatná. Valójában viszont betessékeli az olvasót egy titkos ajtón, és mire az észbe kap, már közelrõl szemléli a meseszerûen megírt történetekben a természetes kollektív elhülyülés példamutatványait és néha a salamovi keménységûre tömörített emberi tragédiát. A közel félszáz történet között nincs két egyforma, csak sorban a tragikus alakok, akik az élet káoszát mind belenyugvással viselik. Az evezõnõ gipszszobrába szerelmes parkõr (Ravasz Légy), a fodrász és tragikus sorsú futballbíró (Név Szerint Lev), a világ legerõsebb asszonya (Vanda Banda) és a néger Vitya (aki a bõre alá ültetett, Sztálin-fej formájú amulettbõl nyeri az erejét) története mind-mind azt sugallják, hogy Kalinyingrádot még Pelevin moszkvai fõhõseinél is misztikusabb és tökkelütöttebb népség lakta, lakja. Pelevin világirodalmi árfolyamát nézve ez több mint elegendõ Bujda sikeréhez.
- szami -
Kalligram, 2006, 382 oldal, 2700 Ft
*****
Emmanuel Chabrier (1841-1894) L'Étoile címû operettje a nagy francia szatirikus vonalba illeszkedik, bemutatója is Offenbach színházában volt: Bouffes-Parisien, 1877. Maga a szerzõ csak a harmincas évei végén döntött úgy, hogy komolyan a zenéhez fordul, ekkor látta ugyanis Münchenben Wagner Trisztánját. Na persze wagneri mélységekrõl nincs itt szó, inkább az a szellem nyilatkozik meg mûveiben, melyet a mûsorfüzetben közölt kissé dadaista anekdota jellemezhet önéletrajzából: "Nem gondolja, hogy manapság egyre inkább alábbhagy a hermafroditizmus? - fordultam egy rendõr õrmesterhez reggeli sétám közben. Természetesen egyetértett velem."
A hermafroditizmus némiképp jelen van operettjében is, amennyiben a férfi fõszereplõ, Lazuli nadrágszerep: a hõsszerelmest egy hölgy, Colette-Alliot-Lugaz énekli elbûvölõen. (A többi színpadi név is beszélõ: Siroco, Tapioca, Asphodéle stb.) Egymást érik a sziporkák ebben a pezsgõhabos partitúrában, a nyitány után a Verdi összeesküvõ-kórusait parodizáló jelenet, aztán a csiklandozótercett, a csókkvartett, Lazuli tüsszentõs kupléja vagy a La Traviata megfelelõ helyét gúnyoló bordala.
A karmester, John Eliot Gardiner (pesti koncertjérõl lásd kritikánkat a 28-29. oldalon) hihetetlen sokoldalúságát mutatja, hogy Bach vagy Beethoven tudós karmestereként most bonvivános elánnal és könynyedséggel vezeti végig a darabot, a lyoni opera zenekara ficánkol, az énekesek majd kibújnak a bõrükbõl. Fantasztikus felvétel, mely az 1984-es megjelenés után most olcsón elérhetõ az EMI új sorozatában.
- csonta -
EMI Classics, 2 CD, 2006
*****
Vadászpilóták A francia film eddig jobbára latensen jelentkezõ Amerika-komplexusa kezd egyre elhatalmasodni; valószínûleg néplélekbúvároknak kéne egyetemi speciálkollégiumon vetíteni ezt a filmet, szigorúan és az orvosetikai szabályokat betartván csak ott.
Jóérzésû ember nem ujjong, ha egy lelki deformitásból szórakoztatóipari terméket gyártanak, így most is feszengve ülünk a nézõtéren, látván, ahogy a franciául beszélõ hímpéldányok idõnként repülõbe ülve gyakorolnak/párbajoznak/versengenek amerikai pilótákkal, és az elõzõ tagmondatot nyugodtan megismételhetnénk a film szó alanyi behelyettesítésével.
Amúgy még sikerrel is járhatnának, a repülõsfilmnél viszonylag egyszerû a recept, egységnyi repülõs-felvételhez kell fél adag nõi értelmû bombázó, ugyanennyi izgalom, szóval csak koppintani kell, jól ki van ez találva.
Csak hát épp itt lenne a kutya elásva, hogy ott, a Szajna partján folyton azon törik a fejüket, hogyan is lehetne máshogy ugyanolyannak lenni, hogy érhetnék el az álomgyár sikereit egy kissé más, csak és kizárólag a szofisztikált franciákra jellemzõ eszközökkel. Aztán ennek rendre rossz vége lesz, most is jelenetek pihennek hûvös halomban, van egy homályos hazaárulási szál, az amerikaiak összefognak az arab világgal, mert nem bírják ki, hogy a francia elnök szereti nézni a július 14-i légi parádét. Ennyi elég is, gyerünk, barátaim, tiporjátok el a gyalázatost, mondta a producer, és bevett még egy görcsoldót.
- dercsényi -
Bemutatja a Best Hollywood
*
Ali Farka Touré: SavaneA márciusban csontrákban elhunyt Ali Farka Touré nem érte meg a Savane megjelenését, de azt tudta, hogy az élete fõ mûve. Tavalyelõtt, Bamakóban vették fel, amikor a Grammy-díjas és Toumani Diabatéval közös In The Heart Of The Moon címû albuma is készült, de annál ez jóval súlyosabb eset. A Savane összegzése mindannak, amit Ali Farka Touré és a sivatagi mali blues jelent.
Ha a muzsikusokat nézzük, részt vettek vagy kéttucatnyian, de egy-egy számban legfeljebb négy-öt hangszer szól: szinte csupa õsrégi, akusztikus jószág, mint a kis négyhúros lant (ngoni), az egyhúros hegedû (njarka) vagy a lopótök (dob gyanánt). Lényegében egy tradicionális ngonizenekar, még ha Ali villanygitárja mellett fel-felbukkan Pee Wee Ellis szaxofonja, Little George Sueref harmonikája és a spanyol Fain Duenas perkája is.
Vagyis ez egy olyan ngonizenekar, ami több mint ngoni. És olyan mali zenét játszik, ami több mint Mali - továbbá olyan bluest, ami több mint blues. Túl vagyunk már a Mississippi és a Niger összefolyásánál, a címadó szám Jamaica felé is útbaigazít.
Mintha együtt szólna Ali két rendkívüli albuma, a '94-es Talking Timbuktu és az öt évvel késõbbi Niafunké, ez a Savane olyan. Ebbe simán belefér, hogy így együtt, könynyed és mélységes, megindító és felkavaró, letisztult és vadul burjánzó, idõtlen és korszerû legyen. Öszszedugják fejüket a sivatag és a folyó szellemei: ilyen varázslatot még nem hallottak sosem!
F. D. J.
World Circuit/Sony-BMG, 2006
*****
http://www.routeotvenhat.blogter.com/ "Mostantól Per Atya segített összegründolni a helyi interjúalanyokat maga helyett, elvitt egy itt élõ magyar házaspárhoz, bizonyos Tanos Antalhoz és feleségéhez, Sárikához, akik elregélték '56-os menekülésük történetét. Helyi nyugdíjasház, portaszolgálat, elkerített, medence, parkoló, úttest porszívózva, a takarítók biztos sebészkesztyûben és nejlonpapucsban, de az öregektõl ülhettünk volna a Hársfa utca 31. gangján is, mér' van az, hogy ha valaki eljött otthonról, annak a herendi festett porcelán és a csikóbõrös kulacs jeleníti meg a magyarságát?"
Ez Galamb bejegyzése a Route 56, avagy az 56-os Road movie elektronikus forgatási naplójában.
Az történt, hogy egy kevésbé ellenszenves médiabogarakból (Kultúrház és fiatal társai) álló kommandó elindult, és egy hónap alatt bejárta Amerikát New Yorktól San Franciscóig, és úgy gondolta, hogy naplóírással népszerûsíti a projektjét a világ felé, mint egyes politikusok. Persze itt nincs szó arról, hogy melodrámai volna a történetvezetés. Egyelõre inkább jókat szórakozom. Persze lehet, hogy csak azért, mert magam is átéltem a jetlaget, és az érzést, amikor az ember, ha lenne rajta konfekcióruha, be is ugorhatna a Wall Street-i tahókkal a tõzsdére, miközben, mint az öreg Hunter, azért a saját, megváltoztathatatlan és önmaga számára túlzott jelentõségû körülményeirõl ír. Szóval ilyen vérgonzóban utaznak a tengerentúlon a fiatalok, miközben ötvenhatos eleinket faggatják, és a naplójukból úgy tûnik, van rá halvány remény, hogy készüljön ebben a témában valami normális, vagy legalábbis, aminek nincsen köze a Terror Háza-életérzéshez vagy a Fábry-féle ámokfutáshoz, uram bocsá', szellemes.
Aztán látható itt még képek garmadája, egy fa, amivel interjút készítettek, Zsófi mint Scarlett O'Hara, Iván egy savannah-i kocsmakirakatban, és Galamb igazi, Koreában elesett katonákkal, akiket felállítottak, de tényleg. Na jó, ezek tiszta hülyék.
- sisso -
****
Skeewiff: Private Funktion A Skeewiff-duó (Alex Rizzo és Elliott Ireland) immár harmadik stúdiólemezét készítette el, s a gazdag zenei hagyományban (funk, boogaloo, northern soul) végzett ásatások ezúttal is eredményre vezettek - a végtermék elegáns, könnyed, mégis szórakoztató dalok láncolata, melyeket két meghallgatás után szinte már fülyülne az ember. A közremûködõk ezúttal is a szokásosak: a Love Power címû alapvetésben már megint Charlise Rookwood vokálját csodálhatjuk, billentyûs hangszereken Alan "The Hawk" Hawkshaw, basszusgitáron Peter Martin játszik - a szexi hangminták és a stúdióban felvett hangszerszólamok tökéletesen egészítik ki egymást, s csak sejthetjük, melyik honnét származik. A lemez fénypontjai között mindenképp kiemelendõ a Man Of Constant Sorrow, amelynek nyersanyagát a Coen testvérek O Brother Where Art Thou címû filmjének zenéjébõl (a felelõs: T-Bone Burnett) merítették. A Little Spot Of Soul címû mûremek a big beatnek nevezett, sokat vitatott, retróközpontú mûfaj virulenciájáról tanúskodik - sebaj: a Skeewiffhez hasonló zenekarok ügyködése nyomán legalább van mit szeretni/utálni. Márpedig pörgõs számból akad itt számos: a Light The Fuse éppúgy alkalmat ad az ütemes testmozgásra, mint a részeges hangulatú Wet Your Beak címû kocsmadal - vagy éppen a Ruby's Revenge, a szitárfunkhagyomány méltó folytatója. A végén viszont odakentek néhány drum and bass ritmikájú, tekerõs táncdalt: a Matador, de különösen a Husky és a Quincy Jones-klasszikus Soul Bossanova Skeewiff-átirata mintegy logikusan következik egymásból, éppen ezért szigorúan e sorrendben is játszandók le.
- minek -
Jalapeno/Deep Distribution, 2006
****
Serenity Sci-fit, pláne jót ritkán látni, rejtély, miért hittük, hogy ezen pont a Buffy és az Angel szériák írója, esetenkénti rendezõje fog változtatni. Joss Whedon megint nagyon elrugaszkodott a Földtõl. Idõben pár száz évvel elõrébb, távolságban néhány Naprendszerrel nyugatabbra járunk. Aggodalomra semmi ok, a galaxis arrafelé sem civilizáltabb. A világegyetem fennmaradt winchesterein még tárolnak olyan adatokat, melyekbõl megtudható, az emberiség (az egyesült Kína és Amerika!) kinõtte a planétát és javarészt terraformálta az univerzumot. Békesség továbbra sincs, a Szövetség egy megszöktetett karatéka lányt keres, a sokadik elemet. Nevezett formáció anno embereken kísérletezgetett, most sunyiban eltussolnák az egészet. Hõsnõnk az egyetlen lény, aki bizonyíthat, ehelyett, ha rohama van, némán lever amerikait, kínait, ellenséget-barátot, húszszoros fegyveres túlerõt. Az izgalmak fokozására ott vannak még a Fosztogatók (a rendezõ mégsem tagadja le vámpíros múltját), akik fejlõdéstanilag valahová a lézerkoltos orkszármazékok és az ûrmorlock betyárok közé sorolhatók. Pihenés nélkül lõnek mindenre, ami bemozdul, szerencse, hogy Vaderék nem tudtak róluk. A Serenity az Ezeréves Sólyom esztétikai tuningos modellje, kapitánya Han Solo sokadik klónja, érthetetlen, hogy pofára mégis Brendan Fraserre hasonlít. A mozi alapjául szolgáló oxigénmentes Firefly-sorozat vertikális mélységût bukott, márpedig ilyenkor nem osztogatnak megfilmesítési bónuszokat. Kis Star Trek, sok Pitch Black, de sehol egy Mr. Spock, Riddicket sem láttam a dûnék között.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
**
