Csak a csökött zenei puristák - akik még az operát is csukott szemmel hallgatják - vélik úgy, hogy egy hangversenyen semmi jelentősége az úgynevezett külsőségeknek, a művészek ruhájának, frizurájának, a fellépők pódiumviselkedésének. Maga a nagy Pernye András mondta - és csak félig viccből! -, hogy ő már abból is meg tudja mondani, milyen lesz a zongorista billentése, milyen a fortéja etc., ahogy megjelenik és odamegy a zongorához. Robert Levin (fortepiano) és Sir John Eliot Gardiner (az Angol Barokk Szólisták vezetője) színpadi magatartásánál ellentétesebbet még elgondolni is nehéz, noha elvileg zenei vérrokonok, lévén mindketten az úgynevezett "régizenélés" éllovasai. Gardiner maga a rezerváltság, a visszafogott, bölcs elegancia, Levin csupa izgés-mozgás, folyamatosan aláhúzott jelenlét. Mozart-estjük nyitó számában, a zenetörténet egyik legnagyobb zongoraversenyében (C-dúr, K. 503) ellentétük olykor kiáltóvá lett: míg Gardiner klasszikus fegyelemmel, addig Levin romantikus rendetlenséggel dolgozott, kezét Liszthez méltó látványossággal lendítette az égbe, néha majd leesett a zongoraszékről, ám mindez érthető, ha ebben szándéka szerint az öltött testet, hogy nyilván "eredetileg" is így volt: a szólista, Mozart egykor vadul improvizált, és zabolátlanul kiélte magát művében, míg a zenekar alázatosan kísérte, és megpróbált lépést tartani vele. Vagyis a romantikusnak tűnő magatartás voltaképpen "régizenés" intenciót jelentett. Levin virtuozitása (már amennyire a fortepiano cirpelése a 19. sorból megítélhető volt), stílusismerete, zenei igazságkeresése vitathatatlan, de talán az ízlése nem teljesen makulátlan, és önmagát előtérbe lökő személyisége harcot hozott, ettől kezdve Gardiner és az ő küzdelmének tekintettem az estét. És Levin egyre több pontot szerzett, hiszen az ő rekonstrukciója alapján játszották el, Kati Debretzeni hegedűszólójával az 1778-ban elkezdett, de be nem fejezett művet (D-dúr versenymű hegedűre és zongorára, K. 315f), mely se nem Levin, se nem Mozart, se nem 18. század, se nem 20., amolyan zenefilológusi tour de force, mely nem vergődik az értelmezhető műalkotás szintjére. Kati Debretzeni átvette Levin stílusát, nagyon nyomulósan és meglehetősen hamisan húzta, pedig koncertmesterként kimagaslót nyújtott.
A műsor és a sorrend is zűrzavarosnak tetszett a mai néző számára, de ez is historikusnak tekinthető, hiszen tudjuk, hogy még a 19. század végén is brutálisan elegyes koncerteket adtak, oratóriumrészletek keveredtek versenyművekkel, a szimfóniákat kardalok tarkították. A mezzoszoprán Bernarda Fink felléptetését is nagyrészt ez magyarázza, mellette ismét Levin lépett az előtérbe, aki a művésznő második számában (Ch'io mi scordi di te, K. 505) fortepianón alaposan kivette részét a zenélésből. Fink legutolsó budapesti szereplése Norringtonnal elkápráztatott (lásd: Hangorkán, Magyar Narancs, 2003. április 3.), ám ezúttal csalódást okozott, kissé tanácstalanul élt ezekben a koncertáriának álcázott nagy drámai jelenetekben.
A hangverseny záró számában (C-dúr "Linzi" szimfónia, K. 425) aztán győzött Gardiner. A megszokottnál lassúbb tempók és az ismétlőjelek makacs betartása roppant idődimenziókat adott ennek az általában gyorsan ledarált remekműnek, a lassú bevezető félelmetes drámaisága, a második tétel éteri, ugyanakkor táncosan tovalejtő szépsége lenyűgözött. De minden képzeletet felülmúlt a zárótétel sodrása, üvöltő életereje. Igen, visszafogott mozdulatai ellenére Gardiner képviselte az örömelvet, ő lobogott ezen az estén, nem a túlmozgásos Levin. És feltehetően a Sir személyiségének köszönhettük, hogy noha a "Linzi" szimfóniáét leszámítva egyetlen tökéletes előadást sem hallottunk, mégis mindvégig kicsattanó egészséggel éreztük magunkat a nézőtéren.
Cseh Filharmonikusok
Hogy jól fogjuk érezni magunkat, azt a brnói születésű karmester, Zdenek Mácal már színpadra lépésével garantálta. Dvorák-estjére főpincéri mosollyal, kitárt karokkal, már a csata előtt babérkoszorús triumfátorként érkezett, és midőn a Karnevál című koncertnyitányba belecsaptak, az érzés bizonyossággá vált: itt ma örömzenélés lesz. Múltkori koncertjükön (lásd: Két anyanyelv, Magyar Narancs, 2004. szeptember 30.) hasonló elánnal robbantak, akkor Smetanával. Mácal műsorválasztása egyszerű és működő: ragadd torkon már az első, lehetőleg csillogó számmal a publikumot, és nyert ügyed van. Na persze ehhez egy ilyen fényesen muzsikáló együttes is kell, fúvóskaruk a világ bármelyik vezető zenekaráét leválthatná.
Dvorák a-moll hegedűversenyét Hilary Hahn játszotta, aki egy interjúban kimondta: nincsenek csodagyerekek, csak kemény munka létezik. Nos, játékán nagyon is érződött az elszánt dolgozás, ritkán hallani ennyire üvegtiszta, ilyen hatalmas vivőerejű hegedűhangot, de a megfeszített munka hátránya talán, hogy játékából éppen a játék hiányzik olykor; Dvorák megnyerő, kaleidoszkóposan csinos, ám manuálisan igen nehéz darabja azért mégsem a cseh mester által szeretve tisztelt (és utánzott) mélynémet Brahms, azaz több bájt, több táncot, több színt, több bolondozást várunk el előadásától. Hahn a lírai részekben átszellemülten játszott, bár kissé enerváltan, aminek ellentmondott, hogy néha egészen diszkósan billegtette fejét a zenekarral, amikor éppen nem akadt dolga. De például a zárótétel apró kis tüzeit már nem gyújtotta fel. Hogy mennyire komoly művész, azt a ráadásként adott Bach a-moll szólószonáta zárótételében bizonyította, a perpetuum mobile érzület, a hidegség, az erős távolságtartás, a tónus bámulatos plaszticitása a lehető legkedvezőbben társult Bach metafizikájával.
Aztán jött az Újvilág szimfónia, és Mácal is magasabb osztályba lépett: bár erős a hajlama a bohóckodásra, itt majdnem sikerült bizonyítania, hogy Dvorák legnépszerűbb műve talán mégis több egy remekbe szabott giccsnél, a második tételt még sosem hallottam ilyen ihletett, mélyen költői és emberbaráti intonációval, nem zokogó, hanem csak könnybe lábadt szemű szomorúsággal. A vége persze életlihegés, üstdob, tonika, a publikum őrjöng. És aztán egy bevillanó emlék: Gardiner nem cseh dobozos sört iszik a koncert utáni dedikáláson.
Művészetek Palotája, augusztus 23. és 25.
