Nyolc kis kritika

  • .
  • 2007. augusztus 30.

Zene

Nyolc kis kritika

UNKLE: War Stories Van ez a James Lavelle nevû csodagyerek, aki 18 évesen csinált egy külön bejáratú kiadót, pár évre rá pedig öszszehozta az UNKLE nevû formációt, amely DJ Shadow meg néhány nagynevû közremûködõ segítségével egy egész hercig kis hiphopalbummal debütált (Psyence Fiction, 1998). Második beköszönése technósra sikeredett, megint csak pár nagy névvel (Never, Never, Land, 2003), ez a legutóbbi eresztése meg egy kicsit indie, egy kicsit sivatagi rock, de azért alapjaiban UNKLE. A védjegyek: egy tucat húzónév (zenészek, vokalisták), effektek, aztán négynegyed stabilan, ráadásnak meg a pörgõs életérzés.

War Stories: Lavelle összehívta pár cimboráját, hogy háborús történeteket meséljenek whiskyvedelés közben. A veteránok listája elég impozáns: az album nyitódalában Josh Homme gitározik, kettõvel késõbb (Restless) a hangját kölcsönzi egy feszes tempójú kis gitárdarabhoz. A Keys To The Kingdom holdfényes csellótémája mellett Gavin Clark, a Clayhill hangja hallható, kettõvel késõbb, az album elsõ kislemezes felvételén pedig a Cult frontembere, Ian Astbury (Burn My Shadow). Dave Catching (egyebek mellett Eagles Of Death Metal) gitározik pár számban, máshol Twiggy Ramirez bõgõzik, a produkciós munkákat Lavelle és File, a társtag mellett Chris Goss, a Masters Of Reality tagja végezte.

Tekintélyes veterángárda ide vagy oda, ez az egész inkább csak annyira rock, mint a Nirvana Adam Freeland lemezjátszójáról - hiányzik belõle az igazán organikus zamat (s ebben a keverésnek is nagy szerepe van.) A számok egyike-másika jellegzetesen garázsos lett, máshol tömör, torz sivatagi rock szólal meg a gitárokon (Hold My Hand, Lawless), megint másutt már majdnem posztrockos dobtémák és levegõs gitárszövetek hallhatók (Persons And Machinery, Morning Race), de hiába: rossz lemeznek ugyan semmiképp nem mondanánk, Lavelle idei mûve összességében azonban túlságosan is mesterkélt.

H. A.

Surrender All, 2007

***

Dennis Lehane Egy pohárral a háború elõtt címû regényét olvasva Recenzens régi mániáját látta beigazolódva: a posztmodern korszakban a realista regény társadalomábrázoló küldetését az alacsonyabb rendûnek titulált mûfajok vették át. Legkivált a bûnregény jeleskedik a szociologikum feltárásában; érthetõen, hiszen mindegyik középpontjában egy fõbenjáró bûncselekmény áll, melynek összefüggését a társadalom egyéb bajaival csak a legigénytelenebbek tagadhatják. Lehane 1994-ben írt regényében a politikai korrektség problémái állnak a centrumban, azaz a kérdés: mennyi PC-t bír még el az ember. A fõhõs, Patrick Kenzie és a fekete újságíró, Richie részeg beszélgetése a megoldhatatlanság légkörétõl lesz oly félelmetesen hiteles. "- A picsába, Patrick - túrt bele a hajába. - A picsába. Nem t'om. Most akkor szerinted hagyjuk a picsába a pozitív diszkriminációt, meg a feketekvótát meg a kisebbségi ösztöndíjakat meg a faji incidenst ahogy van? Szerinted az kéne?" Mire Patrick csak ezt felelheti: "- Nem. De valahogy... picsába az egésszel, nem tudom." Így aztán nem csoda, hogy a magát tökéletesen toleránsnak hitt Partick a feketék elõl menekülve a maga számára is felfoghatatlanul ezt üvölti: Rohadt niggerek...

Lehane azonban sajnos rátesz még két lapáttal, amikor a Bostont uraló két fekete banda harcát családi elemekkel is élénkíti, Socia és a fia, Roland harcolnak a hatalomért. És a Patrick és kolléganõje, a szép Angie közti nyálas szerelmi dürrögés csak egy újabb lapát. Sebaj, a könyv így is a mûfaj egyik legkiválóbb darabja.

- banza -

Fordította Török Krisztina, Agave könyvek, 2007, 229 oldal, 2480 Ft

**** és fél

Richter The Master - Volume 5, Schubert Nyugtalan, útkeresõ, kissé éretlen mû a 20 évesen írt H-dúr szonáta (D. 575), csupa ideges kérdés - keresve sem találni alkalmasabb darabot a folyton kérdezõ Richter számára. Az elsõ tétel folyamatos hazát keresõ, de nem lelõ modulálása, a piano és forte szakadatlan váltakozása, a második tétel daloló fõtémája után a vad, "hangnem nélküli" kitörés, a szinte szilaj scherzónak ható, semmit sem lezáró utolsó tétel - mindez nagyon kézre áll Richternek. És talán a tépettség miatt tûzte elõszeretettel mûsorára Schubert 1825 áprilisában elkezdett, de az elsõ két rész kivételével be nem fejezett C-dúr szonátáját (D. 850). Az elsõ tétel a zeneszerzõ legnagyobb igényû vállalkozásainak egyike, a szinte semmire sem kötelezõ, a két kézben unisono felhangzó, mindössze az alaphármashangzat felbontására szorítkozó témából szinte beethoveni leleménnyel bányássza ki az aranyat, pontosabban csinál kincset a - semmibõl, ami persze ekként nagyon is valaminek bizonyul. Richter végigköveti a komponistát az úton, eggyé válik az alkotás roppant kínjaival; improvizál, felvet, elvet, korrigál.

De a legnagyobb csoda a G-dúr szonáta (D. 894). Richter itt egyszerûen felfüggeszti az idõt, nem csak a rendkívül lassú tempó miatt (egyedül az elsõ tétel 27, míg a teljes mû 48 perc!), hanem azzal, hogy minden pillanatot teljesen kitölt, és ettõl a közeg mintegy megszûnik. Valami zenén túli zene keletkezik így, érzelemmentes, absztrakt szféra, amelyet mégis transzcendens érzékiségeként érzékelünk. Felfoghatatlan.

- csont -

Universal/Decca, 2007, 2 CD

*****

Igen, akarom? Pajkos fricskája az a mindinkább tökéletesedõ filmkészítési technikáknak, hogy a digitális õslények és a megszólalásig élethû (már ha van ilyen) óriásrobotok korában még mindig hangos kuncogás tárgya a karzaton, ha szerencsétlen színészt a saját koránál jóval fiatalabbnak vagy öregebbnek igyekeznek feltüntetni. Hosszú lenne felsorolni, hogy a digitális májfoltok és a fejbõrön elcsúszó parókák hány szépreményû produkciót vágtak már haza, és ha minket kérdeznek, Alain Chabat is jobban tette volna, ha nem akarja eljátszani huszonéves, Cure-rajongó mását, az elmaradhatatlan pókhálófrizurával. Persze a kutya sem kérdezett minket, de talán jobb is így, mert még azt találtuk volna mondani, hogy teljességgel haszontalan egy újabb "bevásárolok egy menyasszonyt a családi elvárások végett"-típusú szalonmarhaságra pazarolni a celluloidot. És mekkora mázli, hogy nem kérdeztek, mert egyrészt alig van már celluloid a masinákban, másrészt pedig - az idétlen Cure-parókát leszámítva - Chabat filmje (az Igen, akarom? a komikus ötletébõl és fõszereplésével készült, joggal tekinthetjük tehát saját projektjének) az a fajta decens komédia, amitõl szépen cseng, ha kiejtjük, hogy könnyû mûfaj. A társulat olyan magas szinten ûzi az ipart, hogy semmi sem számít, még az sem, hogy Chabat figurája, e nagy testû, örök kamasz a sikkesen mísz Charlotte Gainsbourggal egyetemben egyenest Az álom tudományából lett átemelve. Utóbbiban ugyan nem Chabat kapta a nõt, de egy okos színész ezen nem akad fenn, inkább csinál egy másik filmet, amiben megkapja.

- kg -

A Best Hollywood bemutatója

*** + fél

MÛÚT 2007001 A miskolci folyóirat elsõ száma erõsen szerkesztett, olykor talán túlságosan is. Az élen egy Kemény István-vers - messze a legjobb közlemény a lapban -, és természetes, hogy Élõbeszéd címû utolsó kötetérõl kritika szól. Miként Tóth Krisztináról, aki szintén szerepel egy Shakespeare- allúziós verssel. A kettõs bírálatot Csobánka Zsuzsa írta, és ez a legalaposabb értekezés a lapban. Különösen tetszett, hogy Kemény újabb költészetét "öregkori"-nak titulálja, miközben a Tóth prózakötetét övezõ hozsannában van mersze erõs fenntartásokat is megfogalmazni.

Van aztán pár blokk, ezek egy része helytörténeti érdekû, két miskolci költõrõl (Serfõzõ Simon, Fecske Csaba) illetve a város nagy szülöttérõl, Ferenczi Sándorról, Freud legjobb magyar ellenfelérõl. Kapusi Krisztián nehézkes, de adatokban gazdag cikkben mutatja ki, hogy Ferenczi nem abban a házban született, ahol emléktáblája található. Komoly blokk szól a képregényrõl, a "kilencedik mûvészet"-rõl.

Jönnek aztán más halmazok; egy katonai, melyben Ficsku Pál (róla kritika is szól) és Kukorelly Endre idézi fel a seregben töltött idejét. És egy Vágvölgyi-szakasz: egy bírálat (Szûcs Károly) és egy csapongó, kevéssé fogalmi szösszenethalmaz (Bárdos Deák Ágnes) lapunk alapító szerkesztõjének könyvérõl, másrészt "VBA" cikke Nagy Gergely új regényérõl. Végül, de messze nem utolsósorban, Jacques Roubaud regényének egy részlete, Szigeti Csaba fordításában.

Sokféle irány, nagyon szép külsõ, erõs szerkesztõi kezek. Esély az izgalmas folytatásra.

- banza -

****

M.A.N.D.Y.: 12 Great Remixes For 11 Great Artists Az érdekes nevû német elektronikus zenei duó két beltagja, Patrick Bodmer és Philip Jung elõször vagy húsz éve, még gyerekként találkozott egy saarbrückeni teniszpályán, azután a kilencvenes évek közepén már fiatal felnõttfejjel kezdték közös pályafutásukat a pezsgõ frankfurti techno/house szcéna kebelén. Sikeres dj-szettjeik nyomán vették fel a M.A.N.D.Y. nevet, majd hamarosan barátaikkal, a Booka Shade duóval és DJ T-vel közösen létrehozták a Get Physical kiadót (az elnevezés a party-animál duótól korántsem szokatlan/váratlan módon fõhajtás az egykori diszkókirálynõ, Olivia Newton-John elõtt). Saját számaik (mindenekelõtt a Body Language) is meglehetõs sikert arattak, de a legnagyobb respektet remixeikkel érdemelték ki. Hatévnyi remixõri munka gyümölcsének legjavát gyûjtötték egybe egy CD-re - olyan kompilációt állítottak össze, ami szinte pótol egy saját számokból álló albumot: egyrészt az elektronikus tánczenei nagylemezek jórészt maguk is izolált maxislágerek gyûjteményei, másrészt a két akkurátus német producer oly mértékben formál mindent saját képmására, hogy a végeredmény karakteres és jól felismerhetõ lesz. Mindenekelõtt arról a - hol inkább a minimál, hol meg a harsányabb elektro/house felé billenõ - melodikus technohangzásról, ami megmutatja a szikár elektronika mögött megbújó érzelmeket és kihozza az "állatot" a popszámokból is. Lehet a nyersanyag Roxy Music, Rocker Hi-Fi, Röyksopp, The Knife, Lindstrom vagy akár Sugababes (!), az eredmény hibátlan tánczene, amit otthon, a négy fal között, pusztán relaxációs célból is, bízvást használhatunk.

- minek -

Get Physical/Neon Music, 2007

*****

Victorien Sardou: A szókimondó asszonyság A közönséges mosónõbõl hercegnévé emelkedõ, ám keresetlen nyíltságát Napóleon császár udvarában is megõrzõ Catherine Hübscher alakja, hála a XIX. század diadalmas darabgyárosának, máig eleven színpadi figura. Az immár bõ évszázada a nagy (és komikai adottságokkal is megáldott) színésznõk kedves jutalomjátékaként fungáló vígjátéki címszerepet ezúttal Gregor Bernadett öltötte magára a Városmajorban vendégeskedõ budaörsi társulat derûsen vidékies elõadásában. S habár a jócskán szellõs félház kérdésessé tette, vajon a szépséges színésznõ okkal szerepel-e furtonfurt a legkülönfélébb sztármagazinok címlapjain, mindazonáltal formátumos, vonzó és meglehetõsen szabad szájú (Szõdy Szilárd új átdolgozásának eredményeképp már-már grobián) Katának bizonyult. Lefebvre marsall állhatatos hitvesének szórakoztatóan történelmietlen történetét Koncz Gábor állította színpadra, s ugyanõ öltötte magára a világbíró korzikai jöttment hálás szerepét. Apróbb memóriazavarai dacára is bájosan morc figurát hozott, s akárcsak a máig roppant behízelgõ orgánumú Kertész Péter (Fouché rendõrminiszter), közepesen zajos sikert aratott.

Az elegyes színvonalú társulat krémje úgyszintén derekasan iparkodott: Böröndi Tamás kissé elnehezedett amorózó-marsallja, Éless Béla kifacsart járású illemtanára, s az idõs Keres Emil élvetegmód tapizó nõi szabója egyaránt a produkció magábafeledkezetten dalizó jellegét erõsítette. S meglehet, tán kevesebb tehetséggel, mindenesetre ugyancsak a pasztorális tájelõadás idõtlen hangulatát fokozta a trupp többi tagja, így kiváltképp a királynéként is váltig telepódiumos reminiszcenciákat ébresztõ Nyertes Zsuzsa, vagy akár a reggeli tévémûsorok fénylõ hajnalcsillaga, a színpadon mindenkor megbízhatóan jelentéktelen Ábel Anita.

László Ferenc

Városmajori Szabadtéri Színpad, augusztus 23.

***

Vigyázz, kész, szörf! Jó hír: Hollywood Shia LaBeouf és a pingvinek személyében új üdvöskéket talált. Az esetlen állatkákhoz ijesztõen hasonlító LaBeouf eddigi karrierje alapján nem is csoda, ha az átlag amerikai tinédzserproblémákon magabiztosan botladozva felülkerekedõ köpcös ifjúban valaki végre meglátta a rejtõzõ pingvint. A Disturbia kukkoló tinijének megformálását követõen lendületbõl mentette meg planétánkat a Transformersben és vált menten a nyár legígéretesebb sztárjelöltjévé. Ha valakinek az uborkaszezonra nem lenne elege belõle, bátran üljön be ide is! És akkor még a pingvinek! A Madagaszkár gengszter epizódszereplõibõl küzdötték el (le?) magukat a szintén erõsen családbarát Táncoló talpak dalárdájáig, ahonnan egyenes út vezet az olyan "állati" versenysportokig, mint a szörf. Ugyan a kannibálpingvinek üstjébe keveredett laza baromfi akcióit prezentáló mellékszál az igazán röhejes, a hivatalos történések szerint mégis a trópusokon szörfözõk életvitelét választó, erõsen szegregált pingvingyerkõc - LaBeouf - helytállásáról kíván szólni ez a (tan)mese. A dolgok szörfszakmai aspektusa jól csúszik, Patrick Swayze szuicid hullámlovasa óta nem láttunk ilyen eszement tempójú tengeri vágtát. Egy mindent dokumentáló forgatócsapat folytonos bevetésével és a technikailag hibátlannak tûnõ megvalósítással azonban oda minden kreativitás. Azazhogy mégse, a se füle, se farka mondandó szerint nem a gyõzelem, hanem a részvétel a fontos - hiába, a pingvin is ember.

Balázs Áron

Forgalmazza az InterCom

***

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről