Rossz társaságban - Luigi Pirandello: Az álom valósága. Ötven novella (könyv)

  • Sántha József
  • 2007. augusztus 30.

Zene

"Régi szokásom, hogy fogadónapot tartok minden vasárnap délután a jövendőbeli novelláim szereplőinek - írja Pirandello az Egy szereplő tragédiája elején. - Csaknem mindig rossz társaságban találom magam."

"Régi szokásom, hogy fogadónapot tartok minden vasárnap délután a jövendőbeli novelláim szereplőinek - írja Pirandello az Egy szereplő tragédiája elején. - Csaknem mindig rossz társaságban találom magam." Ha képzeletben mi is részt vennénk ezen az audiencián, és a most megjelent kötet (az eddiginek majdnem ötszörösére nőtt a magyarul olvasható és most tematikus rendbe sorolt Pirandello-novellák száma) valamennyi hősét odaképzelnénk, amint panaszra nyíló szájjal, magukba merülve nehéz sorsuk szikláit görgetik, elillant boldogságukon merengenek, mondhatjuk, lenyűgöző gazdagsággal tárulna elénk a múlt századelő kissé áporodott, de rejtélyekkel teli világa.

Az egyik sarokban a paraszti tárgyú, Szicíliában játszódó novellák hősei ülnek. Sok hasonlóságot mutatnak Móricz azonos korban írt naturalisztikus elbeszéléseivel. Nem jobbak náluk, egyformán remekművek. Mintha egyenletes lenne, éjszerűen homogén a szegénység, a kopárság, az örömtelenség. Elnézve Pirandello szülőföldjének néha mesés, máskor szürrealisztikus figuráit, látjuk, amint a szegénység tompán jellemmé válik, mihelyt testhez ér, s mindig társul betegséggel, bolondériával (Szalmatűz, A légy, Holdkór).

A fogadóterem másik sarkában, kopottas bútorok között, gyerekhősök várakoznak. Mintha élő sírkövek lennének, akiktől a szeretetlenség, a felnőtt világ közönye vette el a boldogság lehetőségét. Ezek a megrendítő sorsokat bemutató, rendszerint öngyilkosságba, gyilkosságba torkolló novellák már a mélylélektan hatását mutatják. Egy lelkileg nehezen értelmezhető villanás, és a sors hurkot vet a kis hősök nyakába: Serdülőkor, A szög, Cinci.

"Ebben a hosszúkás, koporsó alakú diófa ládába temették az ő családias meghittségüket", amelyben halott anyja ruháit őrzik, gondolja a tizenhat éves Didi, A hosszú ruha kis hősnője, akit apja egy huszonhét évvel idősebb birtokoshoz készül férjhez adni. Életének üres mélysége tágra zárul. Mielőtt megérkeznek, a vonaton megmérgezi magát. Úgy érezzük, jöhetnek ezek a hősök a társadalom bármely rétegéből, ugyanaz a családi meghittség hiányzik az életükből, vagy annak tűnte okozza hosszan elnyúló szenvedésüket.

A kallódó, becsapott, megcsalt férfiak társasága népes csoportot képez a fogadószobában. A magány mintha csak a szakmájuk volna, a reménytelen, céltalan vágyakozás a napi szenvedéspenzum, amit le kell tölteniük (A másik ház fénye, Csak csendesen).

A zseniális novellakezdés szép példája, ahogy a Férfimagány hősei magukba esetten ülnek a kávéház asztalánál, anélkül, hogy egyetlen szót váltanának egymással, mintha legalábbis valami rémes összeesküvésre gyűlnének naponta. Pedig csak azért vannak együtt, hogy titkon bámulják a nőket, külön testrészeiket és ruhájuk fodrait, hogy magukba lélegezzenek valami másokról lehulló boldogságfoszlányt.

Ugyanígy fekete ruhában a magányos nők kis csoportja, kiszolgáltatva a konzervatív társadalom kényurainak, élükön Az utazás hősnője, aki évekig tartó titkolt szerelem után súlyos betegen Velencében megtalálja a boldogságot és a halált.

A fogadószoba közepén kényelmes díványokon terpeszkedve az előkelőbb társaság tagjai örökös csevegésben és kékes szivarfüstben, férfiak és hölgyek, legfeltűnőbb az Örvény című elbeszélés négyese, akiknek végtelenül sok mondandójuk van a féltékenység és őrület határán játszódó novella kapcsán.

A déli rekkenő melegben magára maradt pár: férj és a feleség barátnője a hűvös nyaraló csendjébe lépve, a maguknak hitt és ellenőrzött énjükből egy pillanat alatt egymás karjaiba zuhannak. Örvény nyílik, ami elnyeli néhány percre őket, hogy aztán ugyanaz az örvény már fodrozatlan felületté záródjék, s ők visszatérjenek a birtokolt, a képviselhető önmagukba. Mintha Camus regényének, a Közöny hősének tengerparti jelenetét előlegezné, amikor a saját életét idegenként élő férfi egy kés vakító villanására követi el a céltalan és oktalan gyilkosságot. Az Örvény hősei nem érzik bűnnek, amit elkövettek, amit nyomtalanul elnyelt az örvény, de a férfi mégis ebbe őrül bele: ha a lélek ilyen titkokat rejt, akkor ártatlan feleségében is nyilvánvalóan ott rejtezik a szakadék.

A novellából készült dráma még mélyebbre ás: Nem tudni, hogyan. A féltékenység olyan pokoli tornyát építi fel, amiben a hazugság, az ösztönök, a bűn mint a múlt század emberének legkínzóbb problémái mutatkoznak.

Pirandello műveiben, úgy tűnik, a novellán gyötörheti magát keresztül az arra érdemes hős a színpadig, hogy ott gubancolják nyílt színen a problémáit. Külön érdekessége a kötet összeállításának, hogy most már a darabok novellaváltozatait is összevethetjük a drámák világával. A korsó és a Frola asszony és Ponza úr, a veje esetében érezhetjük, hogy a dráma nem ad lényegesen többet, mint a novella. Ezek egyébként az egyedüli, humorral átszőtt, szenvedélyes komorságtól mentes történetek. A többi novellában az igazi drámaiság még csírájában is alig mutatkozik, egy új teremtés szelleme kellett, hogy egy más nézőpontból, szikrázó intellektussal kibontsa, például: Ki ki a szerepét.

A további remekművek (Az álom valósága, Valaki nevet, Félbeszakadt álom) a költői hangvétel mellett már filozófiai felhanggal szólnak az emberi lét gyötrelmeiről. Valami titok lappang ezekben, nem véletlenül érezte úgy a Mester, hogy a halandó (az író) halhatatlan teremtmények világrahozatalára képes, akárcsak a mitológiában, s atyáskodó gondoskodással követte sorsukat, sokszor a színpadig.

Két figura cselleng még, egymásba karolva, a legteljesebb egyetértésben, ők Frola asszony és Ponza úr, a veje. Egymást őrülteknek mondják, de ez nem zavarja őket. A kisváros, ahol élnek, nem tudja eldönteni, melyik is a bolond. 'k jól ellennének így is, csendesen, de a kisváros nyugtalan kíváncsisággal kutatja titkukat, ami azonban nem lepleződhet le. Már maguk sem tudják talán az igazságot, hogy melyik is őrült meg.

Az abszurdumba hajló történet hőseit most az író szólítja asztalához. A társaság felé fordulva elmond nekik egy kafkaian talányos metaforikus novellát (Egy nap) a létezés örökös külsőségbe vetett idegenségéről, hogy az este és a kor novellaírása ezzel érje el a csúcspontját.

noran kiadó, 2007, 673 oldal, 3999 Ft

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről