Olyan régen – lassan harminc éve – működik a Hartnoll testvérek elektronikus duója, hogy tavaly már másodszor kellett újjáalakítani. Az alkalomra rendes lemezt is csináltak, pályafutásuk során a kilencediket, ami azért is dicséretes, mert az előző 14 évben csak egy közös albumra tellett, ez volt a tisztesen megcsinált 2012-es Wonky. De szó sincs itt könnyes nosztalgiáról, szokásukhoz híven megpróbálnak valami újat, valami mást csinálni. A dráma és az irónia keveredik a lemez minden gondosan kimunkált percében, miközben annak címét is az 1996-os emblematikus klasszikusuk (The Box) videójában felvillanó egyik üzenetből kölcsönözték. Zeneileg egyszerre reflektálnak (kellő távolságtartással) a boldogult emlékezetű kilencvenes évek hedonizmusban telt napjaira, illetve korunk sokszor tenyérbemászóan lakodalmas elektronikus popzenéjére. A Hoo Hoo Ha Ha például ismerősen primkó handbag house (a néhai Stretch & Vern duó modorában), amit rögtön egy melodramatikus szinti-hop darab, a Raid követ.
A technohimnuszaik önfeledtnek tűnő, mégis kissé szomorkásan savazgatós tónusát tökéletesen adja vissza a beszédes című P. H. U. K. (Please Help the United Kingdom), ám nincs olyan hangulat, amiben gondatlanul benne felejtenék a befogadót, hisz erre is jön valami más. A There Will Come a Time című zárószámban, ami könnyedén az emblematikus Orbital-finálék nyomába érhet, Brian Cox részecskefizikus-professzor mesél nekünk az elkerülhetetlen pusztulásról úgy személyes, mint szakmájához illő, kozmikus szinten. És közben a létezés és gondolkodás csodájáról is, pulzáló szintiakkordok és egyszerű dobalapok sodrásában. A stílusok és hangulatok kavalkádja mögül jól kihallatszik Hartnollék egyszerre vidám és szomorú kinyilatkoztatása, ahogy zenés apokalipszis formájában közvetítik a világ és szeretett szűkebb brit hazájuk megállíthatatlan romlását.
ACP, 2018
és fél
