Árvai György rendezõ és látványtervezõ húsz éve mûveli kegyetlen színházát. A performer és a nézõ tûréshatáraival kísérletezik, a megsemmisülés izgatja, a kiszolgáltatott test és a nyers, közönyös tér közti feszültségbõl igyekszik mûalkotást teremteni. Bozsik Yvette-tel közös munkája (Eleven tér, 1988) hírhedt lett a kezdetekkor, aki nem látta, az is városi legendaként terjesztette, hogy a rendezõ egy szûk terráriumba zárta a lázadó balerinát. Gergye Krisztián táncos-koreográfussal most másodszor mûködik együtt egy "tesztelésen", ami végre leplezetlenné teszi Árvai munkamódszerét. Kívülálló kutatócsoport tagjaként figyeli meg, hogyan idézi fel Gergye az elmúlt évtizedek radikális performereit-akcionistáit (Hermann Nitsch, Günter Brus, Hajas Tibor és társaik) - az önvérvételtõl az öncsonkításon és a testnedvekkel meg a fulladással való "játékon" át az állati belsõ szervek szerepeltetéséig Gergye kimeríti a performanszlexikont. Preparált minden, de mégsem lehet tudni, mennyit kínlódik az elõadó. Közben egy képernyõn a rideg, színpadként funkcionáló, kínzókamrákkal teli vaskifutó felett folyamatosan adagolják a történeti és az aktuális, az elõadásra reflektáló információt.
Végül az addig szõnyegként terülõ "vásznat", amelyet az elõadó közben "összemocskolt", felhúzza egy mechanikus szerkezet, és meghökkentõ, végsõ, bûzlõ festmény tárul a nézõk elé. A "varázsló" pedig végig csak figyel, majd lehozatja a színpadról a hisztérikussá vált, kimerült elõadót. Kifordított, steril világ ez: míg a performerek a saját bõrüket vitték a vásárra, a rendezõ itt más bõrével teszi ugyanezt. Emiatt lehet nem szeretni, de nem hazudik, egy lehetséges utat kínál, amelyben az alkotó kíméletlen tekintete kapja a fõszerepet. Vészesen skizofrén, korhatáros és csak erõs idegzetûeknek ajánlott.
MU Színház, február 22.
****
