Zene

A hetven fölött járó termékeny izraeli író 2009-ben új kötettel kereste meg olvasóit. A könyv Jeruzsálemben Falusi életképek címen jelent meg, a nyugati kiadások azonban - így a német is, ezt veszi át a magyar - többnyire Tel-ilani történetek felirattal láttak napvilágot. A mű nyolc elbeszélést fog össze. Ezek közül hét egy képzeletbeli falucskában, Tel-Ilanban játszódik, a nyolcadik pedig - ahogy a címe is jelzi - meszsze innen, máskor. Oz többször megvallotta, micsoda delejes felszabadító hatást érzett fiatalabb korában, amikor kezébe kerültek Sherwood Anderson művei, különösen a Winesburg, Ohio című bámulatos novellafüzér. Hogy ez a varázs az izraeli írót a mai napig kötelezi, arra tanúság ez az új sorozat, a Tel-ilani történetek.

El vagyunk kényeztetve: a thrash metal legnagyobbjai közül csak ebben az évben fellépett már Budapesten az amerikaiak közül a Slayer, a Megadeth, a Death Angel és az Overkill, a németek közül pedig a Destruction és a Sodom - a csillebérci Metalfesten most csatlakozott az amúgy is impozáns listához a germán triász legjobbja, a Kreator is. Mindig tisztább helyzet, ha egy zenekar az új lemezét turnéztatja, mint ha egyértelmű apropó nélkül járja a világot, mint most a Kreator - egyrészt a műsor, másrészt a zenekar lelkesedése miatt. Ezúttal mindkét ilyen tárgyú rosszindulatú balsejtelem megalapozott volt.

Mick Hallerről nemhiába neveztek el utcát a Ferencvárosban: fiatal kora ellenére sikeres, hovatovább hírhedt ügyvéd (apja is az volt, lehet, hogy róla nevezték el az utcát), aki napjai nagy részét Lincolnja hátsó ülésén ücsörögve tölti (innen az eredeti cím, nem mintha a magyar változat ne lenne legalább ennyire beszédes). Mindeközben Earl, a színes bőrű sofőr furikázza őt állomásról állomásra.

A húsz évvel ezelőtti rockzenei rendszerváltás egyik nagy vesztese, a chicagói Urge Overkill tizenhat év, megannyi "veletek soha többet" fogadalom és több elvonókúra után új lemezzel jelentkezik. Volt jó néhány látványos bukás, amikor a Nevermind sikerét követő rockpiaci átrendeződés során a 80-as évek undergroundjának felvásárlásával akart tőkét felhalmozni a zeneipar.

Nem akárki szökken az erdőszélen méltóságteljesen, mosolygósan, hanem maga a filmtörténet. Sportruházata makulátlan, szőkesége vakító, derűje kifogástalan, a neve pedig Catherine Deneuve.

Moritz Friedrich, alias Siriusmo egyáltalán nem új versenyző a pályán - első maxiját 11 évvel ezelőtt adta ki a berlini srác. A mindvégig az elektro/elektropop vonalon alkotó, ám sokáig felfedezetlen Siriusmót pár éve valósággal telibe kapta a közben azért jelentősen csillapult nu-rave/elektro/trash hullám, olyannyira, hogy hirtelen az egyik legkeresettebb remixőrként vált híressé: a Scissor Sisters, a Gossip vagy a Simian Mobile Disco is hozzá járt átszabatni, nem is szólva a Modeselektor-duóról vagy a Boys Noize-ról. Ennyi bokros teendő után sem szállt el a munkakedve, s végre elkészítette első rendes hosszúságú albumát: a Mosaik címe árulkodó, s egyben gyanakvásra is késztet - csak nehogy afféle értelme nincs vegyes ízelítőnek bizonyuljon a lemez! Hál' istennek az ép ítélőerővel és arányérzékkel megáldott aranykezű hangkovács/producert elkerülte végzete, mi több, az év egyik legszórakoztatóbb elektroalbumát készítette el.

Emberi számítás szerint kell lennie olyan filmnek, melyben egy szájba élvezésről szóló diskurzus, egy hájas háton elmérgesedett tetoválás, illetve egy kiadós ételmérgezést követő mosdóba szarás kívánatos kellékei a vígjátéki építkezésnek. Az pedig csak még kívánatosabbá teszi a felsorolt komikusi kunsztokat, hogy tisztességben elhervadt lányok és asszonyok, dolgozó nők és háztartásbeliek, karcsúak és dagadtak követik el őket, s teszik ezt az alpári humor egyenjogúsítása jegyében.

Történeti fölvezetés, Grimm-monda, kiadós Liszt-vonal, tesztkérdések, szókereső rejtvény - van az úgy néha, hogy a műsorfüzet jobban sikerül, mint maga az előadás. A Lohengrin gyerekeknek alcímű produkció bizony így járt, noha a kezdeményezés mindvégig teljes szimpátiánkat bírta, s potenciális hasznáról váltig meg vagyunk győződve.

Származásuk ellenére sok közös van a finn Amorphisban és az ír Primordialban: mindkét zenekar saját népének folklórjából merít mind zeneileg, mind szövegileg, ugyanakkor mindkettő élesen elválasztható a pár éve begyűrűzött kardozós-baszós-mulatós, a szakirodalom által folk-metálnak aposztrofált műfajtól, hiszen annyival komolyabban, giccsmentesebben nyúlnak az egyébként a vállalhatóság keretein belül igen nehezen megtartható népiesség és nemzeti öntudat témájához, ahogy erre a kortárs zenekarok közül talán csak a lett Skyforger képes. A legszomorúbb közös pont pedig az, hogy mindketten mélyen színvonal alatt teljesítenek az új lemezeiken, és ez a tény komoly kérdőjeleket vet fel mind a kifulladóban lévő stílus, mind a két zenekar jövőjével kapcsolatban.

Harcsa Veronika rekordsebességgel hasított ki magának egy elég széles énekesi pályát a dzsessztől a popzenén át a jobb híján alternatívnak vagy avantgárdnak nevezhető irányzatig terjedő stílusmezőben. Egészen más, izgalmas és különleges az, amit a Bin Jipben énekel, és az a mainstream, kicsit fúziós, fölöttébb kellemes, közönségbarát, mondhatni "neokonzervatív" dzsessz, amit régebbi formációja programjában hallhatunk tőle.

Köztünk élnek. Beolvadnak, elvegyülnek.

A remake-ek létjogosultsága vitathatatlan, még akkor is, ha első blikkre tisztán kereskedelmi szempontok látszanak igazolni e jogot. Gondoljunk egy pillanatra Gus Van Sant és Alfred Hitchcock Psychójára, s lássuk be gyorsan, a nagy kudarcok példái is sokkal jobban kézre esnek, mint bármi más a tárgyban (mondhattam volna mást is, mondjuk, kapitálisabb buktát keveset) - tehát minden a bolti ügymenetet igazolja. Lám, az ezerszer kárhoztatott piac az innováció záloga, a remake-ek iránti olthatatlan fizető nézői érdeklődésnek köszönhetően a filmkészítés még azt a luxust is megengedheti magának, hogy olyasvalamiben bízzék, ami ugyan hipotetikusan eljöhet, de az elmúlt száz esztendő - minimum empirikusan - már bizonyította is az ellenkezőjét. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a mondott nézői figyelem alkalmasint nem is a remake-nek, hanem az eredeti műnek szól, lássuk, mit csináltak vele, akkor az is nyilvánvaló, hogy a remake az - ugyancsak tisztán üzleti alapú - 2. édestestvére, tudniillik a második részé. A remake az olyan második rész, ami azt a történetet folytatja, aminek nincsen lehetséges folytatása, vagyis elég érdekes utózmánya, illetve előzménye.

A négy ciklusra osztott kötetet - amelynek ciklusaiban, ahogy a fülszöveg mondja, "négy férfi arcképe rajzolódik ki" - valóban az éjszaka motívuma uralja. Leszáll és megtelepszik, beborít lassan mindent, elmossa a nappal, a múlt kontúrjait, elvág saját történetünktől, mielőtt végképp magába nyelne: "Vésheted kőbe, elhull / ház, kút, bűn, út, erény. / Egy pillanatig éltem, / akár a fáklyafény." Az idézet azonban a Sámson című versből való. Az ő utolsó másodperce, amelyben mindent lerombolva elpusztította önmagát is, mégis örök, például e veszendőség példázataként.