A húsz évvel ezelõtti rockzenei rendszerváltás egyik nagy vesztese, a chicagói Urge Overkill tizenhat év, megannyi "veletek soha többet" fogadalom és több elvonókúra után új lemezzel jelentkezik. Volt jó néhány látványos bukás, amikor a Nevermind sikerét követõ rockpiaci átrendezõdés során a 80-as évek undergroundjának felvásárlásával akart tõkét felhalmozni a zeneipar. A mély vízbe dobott punkzenekarok közül sokan eltûntek a balfenéken: megbénította õket az elsõ liga egyszerre csábító és utálatos világa, vagy csak simán bebizonyosodott róluk, hogy tényleg a kispályán a helyük. Az UO kudarca azért volt meglepõ, mert pályafutásuk két legjobb albumát adták ki a Geffen égisze alatt, és a Ponyvaregényben felhangzó Neil Diamond-feldogozásuk révén még némi extra rivaldafény is jutott nekik. A csapongó Saturation és a levert Exit The Dragon a kilencvenes évek rockzenéjének igazi ékkövei, kortalan klasszikusok a rock and roll örök mítosza jegyében. Mindkettõ tisztelgés a mértéktelenség oltárán, az egyik tomboló kábulatban, a másik zsibbadt másnaposságban fogant. Az új lemez az utóbbi hangulatban folytatja, fesztelenül, a középkorúak higgadt egykedvûségével. Nincsenek már látványos gesztusok, bársonyöltönyök és vicces rocksztár-pózok, csak tizenkét mívesen megformált gitárrockdarab a korai Kiss és Cheap Trick modorában. Nash Kato és Eddie Roeser már nem kerget illúziókat, az õ hajójuk régen elment. Egy újabb rendszerváltás után vagyunk, a zeneipar éppen megszûnõfélben van, az UO-nak sok babér itt már nem terem, aminek fényében még nagyszerûbb ez a - talán utolsó - nekibuzdulás.
UO Records, 2011
****
