"Mint a ritka virágok" – Sam Lee folkzenész

  • Greff András
  • 2013. november 10.

Zene

Október 12-én a Művészetek Palotájában ad koncertet Sam Lee, aki tavaly igen nagy figyelmet keltett Mercury-díjra jelölt bemutatkozó albumával. A régi angol balladákat gazdag és eredeti hangszereléssel elővezető énekes-gyűjtő-tanárral telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Milyen zenék érdekeltek, mielőtt beleástad magad a brit folkba?

Sam Lee: Sokféle zenét hallgattam, rock and rollt, dzsesszt, és nagyon nagy rajongója voltam a régi soulnak, r&b-nek - az 1979 előtti amerikai zenének. Fiatalabb koromban mindig csak ültem, olvastam és zenét hallgattam. Amikor felfedeztem a folkzenét, szó szerint minden egyebet száműztem az étrendemből - tényleg semmi mást nem hallgattam vagy három évig, de ennek már vége.

MN: Akkor változott meg gyökeresen az életed, amikor megismerted Stanley Robertsont, a skót traveller családba született énekest. Hogy vetted rá, hogy a mentorod legyen?

SL: Inkább fordítva volt: ő akarta, hogy az utódja legyek, ami nagyon hízelgő volt, de azért óvatos is voltam, hiszen nem ismertem őt igazán - bár a traveller családokról sokat tudtam. Volt bennem egy kis félelem, mielőtt követtem volna Aberdeenshire legkeményebb városának legkeményebb szegletébe. A családja tulajdonképpen adoptált engem. Szóval nem tudtam, mi vár rám, de szívesen fogadom a kihívásokat. Soha nem találkoztam hozzá fogható, ekkora tudású emberrel, úgyhogy kivételes helyzetben érezhettem magam.

MN: Azért választott téged, mert hallott énekelni?

SL: Nem hallott énekelni - ez volt benne a leghihetetlenebb. Csak valahogy meglátta a rokon lelket bennem. Volt az egészben valami sorsszerű. Elképesztő érzés volt, hogy valaki ennyire hisz bennem.

MN: Ismerted már korábban is a dalokat, amiket énekelt?

SL: Persze. Stanley nagynénjével, Jeannie Robertsonnal az 50-es, 60-as években Alan Lomax (nagyon jelentős amerikai gyűjtő - G. A.) készített felvételeket, amelyek miatt a világ egyik legnagyobb énekesnőjeként ünnepelték. Miatta tudtam Stanley létezéséről, de mint mindenki más, sokáig én is azt hittem, hogy Stanley már halott, akárcsak a nagynénje.

MN: Nemcsak Stanley Robertsontól tanultál, hanem számos egyéb traveller családot is felkerestél Angliában. Kikről van szó pontosabban?

SL: Három különböző csoportról beszélünk: a skót travellerekről, akik évezredek óta Skóciában élnek; az írekről, akik már a kelták előtt ott voltak az országban; végül az angol cigányokról, akik úgy hatszáz éve élnek Angliában, és akik lényegében egy közösséget alkotnak a romákkal, és beszélik a roma nyelvet. Egyébként az angol cigányok is legnagyobbrészt a brit folkdalokat éneklik. A vándorló életmód már nem legális, de ezek a közösségek megpróbálnak megtartani valamit az utazás köré épített kultúrából. A többségi társadalomtól nagyon sokat szenvedtek és szenvednek, a zene pedig az egyik legfontosabb eszközük a menekülésre.

MN: Hallottál ezektől az emberektől olyan dalokat, amelyeket még sohasem rögzítettek?

SL: Néhányat igen. Stanley mutatott pár dalt nekem, amelyek sok száz éve léteznek, de még senki sem dokumentálta őket. Aztán felvettem néhány dalt, amelyeket egy 85 éves cigány asszony énekelt - ezeket 1905-ben lejegyezte ugyan Cecil Sharp (az angol folk revival meghatározó alakja - G. A.), de hangfelvétel még sohasem készült róluk, úgyhogy ezek is jelentős újrafelfedezések. Olyanok, mint a ritka virágok, amelyekről mindenki azt hitte, hogy kihaltak, közben meg vidáman nőnek valahol a vadon mélyén.

MN: Hány dalról beszélünk egyáltalán, amikor azt mondjuk: brit folkdalok?

SL: Az egymástól világosan megkülönböztethető dalok száma úgy tízezer lehet, de ha a különböző változatokat is hozzászámoljuk, amelyeket az évszázadok során lejegyezve és/vagy rögzítve dokumentáltak, akkor megvan ez a szám 3-400 ezer is.

MN: Nem okozott fejfájást kiválasztani azt a nyolcat, amelyet a lemezedre vettél?

SL: Sokkal több dallal kísérleteztem, de csak ezek keltek életre igazán. Sosem vettem fel zenét korábban, úgyhogy nagyon naiv és tapasztalatlan voltam, de ezek a dalok megálltak a maguk lábán.

MN: A Ground Of Its Own dalaiban számos érdekes hangszer jut szerephez, elektronika viszont nincs a lemezen. Ez már a kezdetektől koncepció volt?

SL: Nem mondhatnám. A rögzítés során használtuk a digitális technikát - bár a számokat végül analóg pulton kevertük -, és itt-ott még hangmintákat is hallhatsz, például madarak énekét. A hangszerválasztásban nem vagyok purista, de azt akartam, hogy a lemez egésze nagyon tisztán, természetesen, technológiamentesen szóljon.

MN: El tudod képzelni, hogy készítesz valamikor egy kopár, díszmentes folklemezt, mint amilyeneket például Anne Briggs adott ki a 70-es években?

SL: Nem vagyok benne biztos, hogy ezt kéne tennem. Nem akarom egyszerűen csak megismételni azt, amit mások már megalkottak korábban, és egyelőre nagyon élvezem azt is, hogy a színpadon társaság vesz körül.

MN: És mi a helyzet a saját dalokkal? Van benned írásvágy?

SL: Nincs. Korábban volt, de aztán beleszerettem a régi dalokba, és most ez az a világ, amit igazán különlegesnek látok.

Figyelmébe ajánljuk

Skócia-Magyarország 0-1, életben maradtak a továbbjutási esélyek

  • narancs.hu

Az újpesti Csoboth Kevin utolsó percben lőtt góljával győztünk. 3 ponttal a harmadik helyen zárta a csoportot a válogatott, a következő napokban dől el, hogy ez elég lesz-e a továbbjutáshoz, a többi csoport végeredményétől függ. A meccsen Varga Barnabás súlyos sérülést szenvedett, mentő vitte el.

Mi fán terem az ökoirodalom?

A hetvenes években felforgató versekben olvastunk olyat, amit ma a Facebook-kommentelők megfogalmaznak a klímakatasztrófáról. De mi kell ahhoz, hogy az irodalom hitelesen szóljon az ember és a természet kapcsolatáról? Csabai Máté írását vettük elő az Ásatás-sorozatban.