"Mint valami betegség" – Vladislav Delay elektronikus zenész

  • Velkei Zoltán
  • 2013. november 10.

Zene

Sasu Ripatti az elmúlt tizenöt év legismertebb és legfontosabb finn elektronikus zenésze. Rengeteg álneve van: Vladislav Delayként meghatározó albumokat írt a minimal, a glitch és a technó határait feszegetve, Luomóként pedig a vokálos, szexi deep house-ban vált ismertté.

Emellett tagja a Moritz von Oswald Triónak, és saját kvartettje is van, amellyel a dzsessz és a kísérleti elektronika határvidékén zenél. Nemrég a Trafó Electrify-sorozatában lépett fel Budapesten - akkor beszéltünk vele.

*

Magyar Narancs: Mivel telt az elmúlt éved?

Vladislav Delay: A feleségemmel visszaköltöztünk Finnországba, és építettünk egy házat. Ez rengeteg időmet lekötötte, nagyon sűrű évet tudhatok magam mögött. Mindemellett szerencsére sok időt szentelhettem a zeneírásnak is, mostanában sok új dologgal kísérletezem. Az utolsó, Raster-Notonnak írt lemezemen elkezdtem gyorsabb tempókat használni, és ezt a koncepciót folytatom jelenleg az új kiadómnál, a Ripattinál is.

MN: Hogy érzed, a felgyorsult világnak van bármilyen hatása rád? Emiatt gyorsultak be a te műveid is mostanában?

VD: Tudat alatt biztosan hat rám. Lehetséges, hogy ezért írok egy ideje agresszív, türelmetlen ritmikájú, sietős számokat. Talán valamilyen módon be is mutatok ezzel mindenkinek. De le szeretném szögezni, hogy soha nem fogok a zenémmel semmilyen politikai dologra reagálni - mindazonáltal a lányom születése óta igyekszem egyre jobban megérteni a világot. És minél több mindent tudok meg, annál idegesebb leszek.

MN: Ezekben az új felvételekben valamilyen szinten fel lehet fedezni a footwork nyomait.

VD: Mostanában egyre többször hallom ezt a szót. Még senki sem magyarázta el, hogy mi ez valójában, de különösebben nem is érdekel, mert az új irányzatoknál rendre úgy látom, hogy hetente más lesz menő, a rövid szavatosságban viszont sosem hittem. Ezért nem lettem nagy rajongója a dubstepnek és a grime-nak sem soha.

MN: Hangzásukban jellegzetesen amerikainak tűnnek ezek a számok, holott te világéletedben európai voltál.

VD: Sosem számított a földrajz. De mondok egy érdekes példát: a 2001-es, Anima című lemezemen van egy rész, ahol rövid ideig drum & bass ritmusképlet hallható. Akkoriban már nem foglalkoztatott annyira az az irányzat, de az album szerves koncepciója volt a folyamatos ritmusváltás, és a folyamatban volt egy rész, ahol épp ez jött ki. Akkor sokan kérdezték tőlem, hogy mostantól drum & basst is fogok írni. Engem azonban már rég más foglalkoztatott, igazából 1997-ben szántam utoljára nagyobb időt a drum & bassre. Szerintem ez most megint egy érdekes együttállás egy futó pillanatig, ami hamarosan elmúlik.

MN: Miért kerülöd már-már szándékosan a trendeket?

VD: Ha valami népszerű lesz, akkor mindenki elkezdi csinálni, és az irányzat érdektelenné válik. Ebből az elektronikus zene eddigi három évtizede alatt soha semmi jó nem sült még ki. Minden zenei vonal akkor kezdi elveszíteni a "személyiségét", amikor sokan felfedezik. Nagyjából a 2000-es évek eleje óta folyamatosan ez történik. Ami persze valahol azt is mutatja, hogy az elektronikus zene már rég nem rétegzene.

MN: Sok fontos hangzást kötnek a nevedhez. Azokat is felemésztették a különböző trendek?

VD: Nagyon kritikus vagyok ezen a téren. Sok olyan lemezem van, amiket mostanra teljesen elengedtem, számomra is elfeledett történelemmé váltak. Rengeteg albumom nincs is már meg semmilyen formában, az eredeti fájlokat sem tartottam meg. Nem érdekelnek. Egyébként is halott formátum.

MN: Hogy érted ezt?

VD: Senkinek nincs már ideje albumokat hallgatni. Nagyon nagy kérés bárkitől, hogy, mondjuk, egy teljes órát rászánjon egy albumra. Ezt az ötletet a kiadók a múltból hozzák magukkal, de már alig működik. De nem gondolom azt sem, hogy napjaink digitálisan elterjedt megoldásai vagy szokásai jobbak lennének, sőt: rendkívül kiábrándítónak tartom, ahogy minden szüntelenül ömlik ki a netre, és mindenki állandó kényszert érez, hogy folytassa. Olyan ez, mint valami betegség.

MN: Emiatt döntöttél úgy, hogy az új kiadóddal csak bakeliten adod ki a zenéidet? Ráadásul, ha jól tudom, minden egyes kiadványból összesen 500 darab fog készülni.

VD: Ez egy nagyon érdekes szituáció. Pont a napokban vettem egy lemezjátszót, mert korábban sosem volt. A zenéim zöme mindig csak CD-n jelent meg, illetve digitálisan lehetett még megvásárolni, bakelitről ritkán esett szó. A nagy igazság viszont az, hogy nem nagyon akarok már albumot írni, a rövidebb formátumot kényelmesebbnek érzem.

MN: Sokan mások is limitált példányszámban adnak ki mostanság zenéket, és mintha örülnének is neki, hogy nehezen beszerezhető műveik vannak. Szerinted lehetséges, hogy eljutottunk oda az előző évtized vágyálma után, amikor mindenki egy összekötött világról ábrándozott, hogy mostanra megint inkább az elszigeteltségre áhítozunk?

VD: Nézd, én egy kis szigeten élek, a legközelebbi klub érzetre körülbelül 1000 kilométernyire van. Én jól érzem magam ott, mindenkitől távol, annyi biztos.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.