| ||
Magyar Narancs: Miért mentél ki Amerikába?
Cseresznye: 2012 elején lett vége a tankcsapdás sztorinak, aztán még egy évet Debrecenben töltöttem, mielőtt kijöttem volna. Sokat gondolkoztam, hogy mit csináljak, de az Egyesült Államokat már valamennyire ismertem, úgyhogy kézenfekvő volt, hogy merre induljak el. Nem akartam otthon belemenni a megélhetési zenélésbe és a Tankcsapda exgitárosaként reklámozni magam; ez a korszak elmúlt, ki akartam lépni belőle. Magyarországon mindig ez maradtam volna - és ez is maradok -, de ez nem volt szimpatikus. Muszáj volt nagyot lépnem, és eljönnöm.
MN: Rögtön nyilvánvaló volt a számodra, hogy kint is zenélni fogsz?
CS: Nem így terveztem az életem: 2011 őszén tudtam meg, hogy problémák vannak a Tankcsapdában, és ez egy teljesen új helyzetet teremtett a számomra. Volt bennem egyfajta bizonyítási vágy is; a legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogy zenéljek. Engem mindig a zene segített tovább a nehéz időszakokon, az adott támaszt, ahhoz mindig tudtam nyúlni. A zene ad egy többletet, mindegy, hogy színpadon zenélsz vagy otthon, abba bele tudsz temetkezni - és ezt most is segített. Aztán megcsináltuk a Gun4Gunt, és tetszett - nekem nyilván tetszett, mert én feleltem a zenei részéért, de tetszett a többieknek is -; adta magát, hogy folytassuk. Pedig a zene ma már eléggé halott dolog, de mondom, engem inkább a lelki része érdekelt. A múltkor volt itt egy barátom, és akart venni néhány lemezt: elmentünk New Yorkban egy nagy áruház CD-osztályára, de olyan volt, mintha valami halálos járvány pusztított volna, volt vagy három CD, abból az egyik a földön... A zenét megölte - többek közt - az internet. A netnek persze megvannak az előnyei és hátrányai is, ebbe ne menjünk most bele. De én inkább úgy tekintek a zenélésre, mint egy hobbira.
MN: Csinálsz mást is a zenélésen kívül?
CS: Per pillanat nem. Még keresem a helyem, maradjunk anynyiban. Én nem ijedek meg ettől az élethelyzettől. Az ember boldogul, ahogy tud; legfeljebb egy zsemlével a kezemben kifekszem a tengerpartra, és élvezem a napsütést.
MN: Hosszú időre tervezel Amerikában maradni?
CS: Figyelj, decemberben még nem gondoltam, hogy el fogok költözni New Yorkból, pedig most itt vagyok, Floridában. Sodródom az árral, próbálom jól érezni magam. Nem tudok öt-tíz évre előre gondolkodni, de még egyre sem.
MN: Milyen körülmények között működik Amerikában egy ismeretlen, de profi zenészekből álló rockzenekar?
CS: Bérelj ki egy próbatermet, aztán csinálj meg mindent magadnak, tedd bele kőkeményen a pénzt, az energiát, mert itt semmit nem adnak ingyen. A Gun4Gun egy senki, de tudod, még hány ilyen tehetséges senki van itt? Mindenki Amerikába jön szerencsét próbálni. Itt sokkal több plusznak kell meglennie ahhoz, hogy ki tudj tűnni.
MN: Mik ezek a pluszok?
CS: A legnagyobb plusz az, ha nem akarod a sikert hajtani. Mindenki, aki már jó ideje zenél, be akar futni, és világsztár akar lenni, közben meg elterelődik a figyelem a zenélésről, mert minden más fontosabb. A legnagyobb dolog, ha őszintén tudsz valami olyan zenét csinálni, ami érdekes másoknak; a zenei részt kell kidomborítani, nem minden mást. És persze itt is fontosak a kapcsolatok, és kell a szerencse is. De én könnyen beszélek, mert én a Tankcsapdával már megéltem a sikert; ha én innentől kezdve csak utcazenész lennék, már az is elég lenne. Persze jó lenne még egyszer egy olyan kaliberű zenekar tagjának lenni, de ha nem, az is jó, azt is elfogadom. A többiek inkább szeretnének azonnal világsztárok lenni. Én realista vagyok, tudom, hogy még Schumachernek sem sikerült kétszer a csúcsra jutnia. Szerintem - és még pár ember szerint - jó, amit csinálunk, úgyhogy amíg élvezem, folytatom. Nagyon izgalmas ez az egész új közeg. Viszont ha nem megy gördülékenyen az egész, és nem lelem örömömet benne, akkor abbahagyom.
MN: Tehát nem vált rutinmunkává a zenélés.
CS: Nem, az a Tankcsapdával volt. A munka akkor kezdődik, amikor valamivel legalább egy forintot megkeresel. Ez most más.
MN: Mennyire tudjátok felfuttatni a zenekart? Nemrég volt az első New York-i koncertetek.
CS: Ahhoz képest, hogy milyen gyorsan indult a banda, most egy kicsit lelassultak a dolgok a Gun4Gunnal. Az énekesünk, Coy DeLuca kapcsolatai révén a Black Label Society bőgőse, J. D. felfigyelt a zenekarra, a koncert is így jött össze, előttük játszottunk. Azóta is jönnek meghívások, csak most egy kicsit szét van esve a zenekar. J. D. akarta megcsinálni a lemezünket, úgy volt, hogy február 8-án megyünk stúdióba, de ez a zenekarban lévő személyes dolgok miatt nem jött össze, ez elég nagy butaság volt. Nem tudom, mikor kerül rá sor legközelebb, mert ő most elindult egy hosszú turnéra a BLS-szel; majd ha hazaér, tovább beszélünk a dolgokról. Most meg nem akarunk mindenáron koncertezni, akár a legkisebb klubban öt embernek is, pedig lehet, hogy muszáj lenne, mint minden induló zenekarnak. A legfontosabb az lenne, hogy meglegyen a lemez, de én egyedül nem tudom megváltani a világot, mind a négyen kellünk hozzá. De nekem így is jó, már nem akarok senkinek megfelelni.
MN: Akkor azért is költöztél át Floridába, mert csalódott voltál a Gun4Gun dolgai miatt?
CS: Nem vagyok csalódott, mert így legalább letisztázódnak a dolgok a zenekaron belül. Máskülönben meg elég volt New Yorkból, nagyon kemény volt a tél, itt Floridában jobban érzem magam. New York szerintem addig jó, amíg turistaként járkálsz ott néhány hétig, de egy idő után nekem sok lett. Az, hogy most elköltöztem, nem okoz gondot, ha tervszerűen üzemel a zenekar. Amerikában a Florida-New York-táv nem az a szint, hogy ne lehetne egy zenekarnak működnie. Ezen nem múlik semmi, rengeteg zenekarban laknak más államban a tagok.
MN: Mennyire játszotok a kinti magyar közönségnek?
CS: Nekem általánosságban csak jó tapasztalataim vannak a magyarokról, de nem akarom erőltetni, hogy a magyar közösségnek játsszon "a Tankcsapda volt gitárosának új zenekara". Ez egy új zenekar, és eszerint kell működnie, függetlenül attól, hogy kinek játszunk.
MN: Kimentél Amerikába, lett egy új rockbandád - mennyire éled a klasszikus rock and roll életformát?
CS: Én már nyugdíjas vagyok... Félretéve a viccet megmondom őszintén, ha nem muszáj, már nem járok klubokba. A muszájt persze idézőjelben értem, mert ha a zenekar miatt megyünk, jól érzem magam, de magamtól már nem megyek el valahová piálni. Én már annyit piáltam, annyit buliztam, hogy elegem lett belőle, de azért Manhattanben a kedvenc báromból, a Keybarból nehéz józanul eljönnöm, akárhányszor megyek is oda.
MN: Azt írtad a Facebook-oldaladon, hogy a Tankcsapdában már 2011 októberétől próbaidőn voltál. Ezt hogy értetted?
CS: Ja, ez elég mulatságos kifejezés, de tényleg azt mondták, hogy próbaidőn vagyok. Azóta sem tiszta számomra sem, hogy ez pontosan mit jelentett, vagy hogy mit kellett volna csinálnom, vagy hogyan lehettem volna sikeres a próbaidőn. Mindenesetre nem tudtam megfelelni.
MN: Két év alatt ki tudtátok már beszélni mindezt egymás között?
CS: Á, nem. Lukács tett ilyen nyilatkozatokat, hogy én csak az ügyvédemen keresztül vagyok hajlandó velük beszélni, es ezt sajnálja - amit azóta sem értek. Vannak üzleti, céges dolgaink, amikhez én egyszerűen nem értek, ezt muszáj ügyvédeknek, szakembereknek megbeszélniük. Amúgy sem hiszem, hogy ha én nem feleltem meg a próbaidőn, és Lukácsnak baja volt velem, akkor pont velem szeretné megbeszélni az aktuális Loki-meccs eredményét. Nincs köztünk olyan kapcsolat, hogy bármiről beszélgessünk, amit meg le kell zárni, azt nem nekünk kell intézni. Nem tudom, hogy valaha ki fogjuk-e ezt beszélni vagy sem, ezt majd az idő eldönti.
MN: Úgy nyilatkoztál, hogy az utolsó időszak Tankcsapda-koncertjein már nem érezted túl jól magad. Ezt leszámítva mindvégig azonosulni tudtál a zenekarral, vagy voltak feszültségek?
CS: Nehéz kérdés. Akkor úgy éreztem, hogy kiégett a zenekar, elfogytak a témák a dalszövegekből, önmagunkat ismételjük. Mindenkinek próbáltunk megfelelni: a szponzoroknak is, ugyanakkor a közönségnek is. Próbáltunk a régi, lázadó Tankcsapdának tűnni, közben meg teljesen más érdekek mentén működött a zenekar. Úgy gondoltam, hogy elértük azt a pontot, amikor egészséges lett volna picit megállni, lelassulni, eltávolodni ettől az egésztől. Már nem éreztem jól magam a megfelelési kényszer miatt. Most, pár év után visszagondolva azt mondom, hogy voltak problémáim a működéssel, a célokkal meg az üzenettel. De ezzel egyedül voltam, hiszen azóta is működik a zenekar, ha nem is azon a szinten. Csak én máshogy képzeltem el a jövőnket.
MN: Volt valami az elmúlt húsz évben, amit megbántál?
CS: Összességében nem; minden jó volt így, ahogy volt. Most szabadnak érzem magam, és ezt nagyon élvezem.
