Interjú

„Semmi sem olyan, mint korábban”

Erki Pehk karmester

Zene

Emlékezetes beugrással mentette meg 2015-ben az Óbudai Danubia Zenekar koncertjét, három évvel később a Sinfonietta Rīga élén a CAFe Budapest nyitókoncertjét dirigálta a Müpában, október 11-én pedig tallinni zenésztársaival egyesítik erőiket a Liszt Ünnepen. Az észt dirigenssel az idén kilencvenéves Arvo Pärtnek szentelt koncert apropóján beszélgettünk az észtek többnyelvűségéről, a Pärt-zene misztikumáról, a transzba esett hegedűsről, a háború miatt megszűnt keleti kapcsolatokról is.

Magyar Narancs: Egyértelmű volt, hogy zenész lesz belőled?

Erki Pehk: Ez soha nem volt számomra kérdés. Szülővárosomban, Võruban édesapám, Heino Pehk volt a „Maestro”, és amint megtanultam járni, a koncertjei végén én szaladtam a színpadra, hogy átadjam neki a virágcsokrot. A leningrádi televízió a szovjet időkben vasárnap reggelente a Leningrádi Filharmonikusok koncertjeit sugározta. Ötéves lehettem, és a kanapén állva lengettem a karomat a Sosztakovics-szimfóniákra, pont úgy, ahogy apámtól ellestem. A karmester, Jevgenyij Mravinszkij mozdulatait, szúrós tekintetét a végtelenségig el tudtam volna nézni. Aztán, amikor már Tallinnban tanultam, feltettem magamnak a kérdést: tényleg képes lennék napi öt órát gyakorolni, hogy jó zongorista legyek? Nem arról van szó, hogy ne lenne meg bennem a kellő szenvedély, de rosszul viselem a gyakorlással járó rendszeres egyedüllétet. Létszükségletem, hogy az emberekhez kapcsolódjak, ezért is akartam mindenáron vezényelni.

MN: A családod mit szólt hozzá?

EP: Apámat hívtam fel, hogy elújságoljam: karmester szeretnék lenni. Válaszképpen némi hümmögést hallottam. Aztán azzal folytattam, hogy nem kórust szeretnék vezényelni, mint ő, hanem zenekarokat. Ekkor aztán beállt a teljes csend a vonal végén.

MN: Csalódás volt számára, hogy nem őt akarod követni?

EP: A hallgatása sokatmondó volt. A zenéről soha nem tudtam vele beszélgetni, amit őszintén sajnálok, mert kiváló muzsikus volt. Amikor vezényelt, a keze valósággal megszólalt, s ezt a képességét szerencsére sikerült ellesnem tőle. Soha nem dicsért meg egyetlen fellépésemért sem. Édesanyám persze minden alkalommal ott volt, ő a legnagyobb rajongóm – az ő szavai azonban más lelki szinten hatnak, hiszen ő nem zenész. Apám fiatalon úgy döntött, hogy Võruban marad, és emiatt a döntése miatt élethosszig csalódott volt. Talán akkor, a telefonbeszélgetésünk alatt döbbent rá, hogy az övénél látványosabb jövőt képzelek el magamnak, ezért sem tudott őszintén lelkesedni.

MN: Hogyan befolyásolta az életedet, hogy nem a hivatalos észt, hanem a délkeleti országrészben beszélt, saját irodalmisággal rendelkező võro az anyanyelved?

EP: A kétnyelvűségemről akkor bizonyosodtam meg, amikor Tallinnba költöztem. Alig értették, mit is akarok valójában mondani: a beszédstílusom idegenül hatott, nem értették a vicceimet. Ez egyfajta kulturális sokkot okozott nekem, egy idő után fel is hagytam az anekdotázással. A családunk anyai ágának ez az anyanyelve, apám viszont nem volt tősgyökeres võrui, mégis megpróbált úgy tenni, mintha a nyelvüket beszélné. Aztán a Szovjet­unió összeomlását követően kapóra jött neki az úgy-ahogy felszedett nyelvtudás, mert sokat lépett fel Finnországban, és a võrót a finnek sokkal jobban megértik, mint az észtet.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.