Magyar Narancs: Egyértelmű volt, hogy zenész lesz belőled?
Erki Pehk: Ez soha nem volt számomra kérdés. Szülővárosomban, Võruban édesapám, Heino Pehk volt a „Maestro”, és amint megtanultam járni, a koncertjei végén én szaladtam a színpadra, hogy átadjam neki a virágcsokrot. A leningrádi televízió a szovjet időkben vasárnap reggelente a Leningrádi Filharmonikusok koncertjeit sugározta. Ötéves lehettem, és a kanapén állva lengettem a karomat a Sosztakovics-szimfóniákra, pont úgy, ahogy apámtól ellestem. A karmester, Jevgenyij Mravinszkij mozdulatait, szúrós tekintetét a végtelenségig el tudtam volna nézni. Aztán, amikor már Tallinnban tanultam, feltettem magamnak a kérdést: tényleg képes lennék napi öt órát gyakorolni, hogy jó zongorista legyek? Nem arról van szó, hogy ne lenne meg bennem a kellő szenvedély, de rosszul viselem a gyakorlással járó rendszeres egyedüllétet. Létszükségletem, hogy az emberekhez kapcsolódjak, ezért is akartam mindenáron vezényelni.
MN: A családod mit szólt hozzá?
EP: Apámat hívtam fel, hogy elújságoljam: karmester szeretnék lenni. Válaszképpen némi hümmögést hallottam. Aztán azzal folytattam, hogy nem kórust szeretnék vezényelni, mint ő, hanem zenekarokat. Ekkor aztán beállt a teljes csend a vonal végén.
MN: Csalódás volt számára, hogy nem őt akarod követni?
EP: A hallgatása sokatmondó volt. A zenéről soha nem tudtam vele beszélgetni, amit őszintén sajnálok, mert kiváló muzsikus volt. Amikor vezényelt, a keze valósággal megszólalt, s ezt a képességét szerencsére sikerült ellesnem tőle. Soha nem dicsért meg egyetlen fellépésemért sem. Édesanyám persze minden alkalommal ott volt, ő a legnagyobb rajongóm – az ő szavai azonban más lelki szinten hatnak, hiszen ő nem zenész. Apám fiatalon úgy döntött, hogy Võruban marad, és emiatt a döntése miatt élethosszig csalódott volt. Talán akkor, a telefonbeszélgetésünk alatt döbbent rá, hogy az övénél látványosabb jövőt képzelek el magamnak, ezért sem tudott őszintén lelkesedni.
MN: Hogyan befolyásolta az életedet, hogy nem a hivatalos észt, hanem a délkeleti országrészben beszélt, saját irodalmisággal rendelkező võro az anyanyelved?
EP: A kétnyelvűségemről akkor bizonyosodtam meg, amikor Tallinnba költöztem. Alig értették, mit is akarok valójában mondani: a beszédstílusom idegenül hatott, nem értették a vicceimet. Ez egyfajta kulturális sokkot okozott nekem, egy idő után fel is hagytam az anekdotázással. A családunk anyai ágának ez az anyanyelve, apám viszont nem volt tősgyökeres võrui, mégis megpróbált úgy tenni, mintha a nyelvüket beszélné. Aztán a Szovjetunió összeomlását követően kapóra jött neki az úgy-ahogy felszedett nyelvtudás, mert sokat lépett fel Finnországban, és a võrót a finnek sokkal jobban megértik, mint az észtet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
