"Sokszor éppen a nyelv miatt tud érdekes lenni a zenénk külföldön"

Az idén más zenekarokkal együttműködve kísérleteztek, jövőre új albumot ígérnek. Hogyan működik egy önmagát menedzselő zenekar, és mit lehet tenni, ha az egyik tagot nem engedik felszállni a Kanadába induló repülőre? A Bohemian Betyars dobosával és énekes-gitárosával beszélgettünk.

Magyar Narancs: Négy új dalotok jelent meg az idén, ráadásul mind a négyet más zenekarokkal közreműködve készítettétek. Ilyen lesz a következő album is?

Szűcs Levente: Az a vicces, hogy a következő album koncepciója ennek éppen az ellentéte lesz. Inkább arra fókuszálunk majd, hogy mi hatan, milyen zenét csinálunk. A kislemeznyi anyagot kitevő együttműködések egy-egy kalandot és sok szempontból stílusgyakorlatot jelentettek nekünk. Volt pár külföldi zenekar, akikkel alapból jóban voltunk, és mivel vannak olyan terveink és lehetőségeink, hogy külföldön is zenéljünk, az ilyen koprodukciók ehhez is elég jó ajtókat nyitogatnak. Biztos lesznek közös dalok más formációkkal, ha úgy hozza az élet, de most nem erre fókuszálunk. Néhány nappal ezelőtt jöttünk haza a Mátrából, ahol a jövő évben megjelenő saját dalainkon dolgoztunk.

Dankó Dániel: Annyit hozzátennék, hogy még van egy feat a francia La Caravane Passe zenekarral. December 6-án jelenik meg a közös dalunk.

MN: Hogy jött az együttműködés a külföldi zenekarokkal? A már megjelentek között van katalán és bosnyák közreműködő is.

Szűcs Levente: A bosnyák Dubioza Kolektivval úgy történt, hogy találkoztunk fesztiválokon, és összehaverkodtunk annyira, hogy kialakult egyfajta kapcsolat. Alapvetően azonban azt kerestük, hogy mi az, ami a mi stílusunkon belül mozog, mégis egy kicsit más, mint amit csinálunk. Szóval hiába lennénk jóban mondjuk egy finn kecskeáldozó metalzenekarral, valószínűleg nehezebben találtuk volna meg a közös mezsgyét. Van tehát, ami organikusan alakult, és van, ami kicsit tudatosabb megkereséseken keresztül vagy menedzsmenti közbenjárással valósult meg. A La Caravane Passe-szal például közös a francia kiadónk, a katalán La Pegatinával pedig a spanyol menedzs­ment köt össze minket.

Dankó Dániel: Érdekes, hogy a katalán zenekarral való együttműködés bizonyos szempontból gördülékenyebben ment, mint amikor a Platon Karataevvel csináltunk közös számot, pedig velük egy városon belül vagyunk. A külföldiekkel úgy megy, hogy a modern kor vívmányait használjuk, sávokat meg Google Drive-linkeket küldözgetünk egymásnak.

MN: Mit lehet elmondani a készülő lemezről?

Dankó Dániel: Van egy alkotóház a Mátrában, ahová tavaly Weil András producerrel kezdtünk járni. Nagyon bejött, hogy elmegyünk az erdő szélére, és ott veszünk fel dolgokat. Teljesen más így dolgozni, mint Budapesten lemenni a próbaterembe néhány órára. Az eddig rögzített dalok elég vegyesek, van néhány, amelyek a kicsit régebbi punk veretéseket idézik, de van olyan is, ami tőlünk nagyon szokatlan lesz. Ettől függetlenül mindegyikben mi vagyunk, de az elmúlt pár év hatásai is benne vannak a dalokban.

Szűcs Levente: Ha minden csodálatosan alakul, akkor a jövő év végén kijön egy nagylemez, amelynek abszolút az lesz a középpontjában, hogy mi mit gondolunk a saját zenénkről, és mi felé haladtunk az utóbbi időszakban.

 

Dankó Dániel és Szűcs Levente

Fotó: Palágyi Barbara 

MN: És most mit gondoltok a saját zenétekről?

Szűcs Levente: Figyelj! Csak jót, nagyon szeretjük… A viccet félretéve, jó esetben minden zenekar egyre érettebb lesz lemezről lemezre. Mi is valami ilyesmit szeretnénk elérni, anélkül persze, hogy közben unalmassá váljunk. A következő lemezünk szerintem leginkább a hangzásvilág tekintetében lesz egy érett anyag, de olyan, aminek közben ugyanúgy van harapóssága és lazasága, mint felnőttsége. Most már mindenki harmincpluszos a zenekarban, szóval nem úgy viselkedünk, vagy nem pont ugyanazt gondoljuk, amit húszévesen. Ennek megfelelően próbálunk önazonosak maradni. Minden zenekar számára ez a legnagyobb kihívás.

MN: Gyakran előkerül veletek kapcsolatban, hogy önmagát menedzseli a zenekar. Mit jelent ez pontosan?

Szűcs Levente: Szerintem áldásos és szerencsés helyzet, ha egy zenekar így tud működni. Ehhez persze az kell, hogy mindenkinek legyen valamilyen extra képessége – azonkívül, hogy jó zenész –, ami segíthet a zenekar életének a megszervezésében. Nálunk Dani meg Gábor (Fehér Gábor, a zenekar basszusgitárosa – B. M.) jó szervezőkészséggel rendelkeznek, pontosak és megbízhatók, ezért ők csinálnak olyan dolgokat, mint a menedzsment vagy a közösségi médiával kapcsolatos feladatok. Aztán vannak, akik szeretnek nagyban gondolkodni, és olyan ötletekkel előállni, hogy játsszunk Japánban vagy Kanadában. Ez Kakas (Palágyi Máté hegedűs, énekes – B. M.), aki a külföldi ügyeket irányítja. Én meg inkább a kreatív dolgokba fektetek több energiát. Ez így alakult. Nekünk mindig idegennek tűnt, hogy egy menedzser, egy külső ember mondja meg, hogy mit csináljunk. Gyakoroljuk a demokráciát, és egyelőre működik, ráadásul már nem is annyira káoszosan, mint régebben.

Dankó Dániel: Azért vannak helyzetek, amikor külsős emberek is becsatlakoznak a munkába. Külföldön gyakran dolgozunk együtt helyi szervezőkkel, akik jobban átlátják az adott piacot. Emellett itthon sem igaz már teljesen az, hogy mindent magunknak csinálunk, de mondjuk 80–90 százalékban igen, és ez szerintem pont jó így.

MN: Magyar zenekarként hogyan lehet külföldi kapcsolatokra szert tenni?

Dankó Dániel: Azt gondolom, hogy a zenekar útját sokszor kísérte egy félig-meddig megmagyarázhatatlan szerencsefaktor. Vannak olyan koncertjeink, amelyekkel kapcsolatban fogalmunk sincs, mi alapján írtak ránk a szervezők, például egy svájci fesztiváltól. Japánba úgy jutottunk el, hogy Dél-Koreában játszottunk egy showcase fesztiválon, ahol látott minket a Fuji Rock Festival egyik szervezője, és megtetszett neki, amit csinálunk. De a Fuji Rockra még nem jutottunk el…

Szűcs Levente: De voltunk háromszor is japán turnén. Ebben egyébként az a szerencsefaktor, hogy az említett szervező is csak azért jött el megnézni minket, mert a gyerekkori barátja magyar volt, és még soha nem látott magyar zenekart. Szeretnénk egyébként minden kontinenst meghódítani, legalább csak annyira, hogy a hangunkat egyszer eleresszük ott is egy kicsit. Mindig kíváncsian állunk ahhoz, ha a zenénknek köszönhetően utazhatunk. Ha elmehetünk játszani Argentínába a magyar nagykövetség óvodásainak, akkor valószínűleg elmegyünk.

MN: Sokan megkérdezték már tőletek, hogy hogyan bírjátok a turnézás és a bulik fáradalmait. Engem inkább az érdekelne, hogyan kezelitek a hosszabb utazások és külföldi koncertek során felmerülő stresszt? A legutóbbi kanadai turnétokon például, ha jól tudom, a reptéren derült ki, hogy a trombitásotok nem tud kiutazni veletek.

Dankó Dániel: Az történt, hogy Dodó (Kondor Domonkos – B. M.), a trombitásunk egy érdekesen alakult este után elhagyta az útlevelét. Bár végül meglett, és ezt jelezte is a rendőrségnek, nem vették le a lopott okmányok listájáról. Ez akkor derült ki, amikor Brüsszelben átszálltunk volna a kanadai gépre, szóval mindenféle ügyintézés után csak négy-öt nappal később tudott utánunk jönni. Nagyjából a turné felét kihagyta.

Szűcs Levente: Annyi fura dolog történt már a zenekar életé­ben, hogy az ilyen stresszhelyzetekkel is úgy vagyunk egy kicsit, hogy nem igazán tudunk meglepődni. Mi jöhet még? Nincs trombitás? Majd ezt is megoldjuk valahogy. Amikor a sérvem miatt én estem ki fél évre, azt is megoldották a srácok. Ilyenkor bekapcsolnak a túlélési ösztönök.

MN: Nemzetközi karrierrel próbálkozó zenekarokkal beszélgetve gyakran előkerültök azzal kapcsolatban, hogy magyar dalszövegekkel is lehet érvényesülni a külföldi piacon. Mi van a dalaitokban, ami a nyelv ismerete nélkül is ugyanúgy érthető?

Dankó Dániel: Nagyon sokszor éppen a nyelv miatt tud érdekes lenni a zenénk külföldön, akár azoknak is, akik ilyen értelemben nem értenek belőle semmit.

Szűcs Levente: Műfaja válogatja ezeket a korlátokat. A mi esetünkben tulajdonképpen nincsenek korlátok, mivel részben világzene is, amit csinálunk. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt évtizedekben annyira telítődött a globális piac az angolszász pop- és rockzenével, hogy egyre szélesebb rétegek igénylik, hogy valamilyen idegen nyelvet halljanak egy zenében. Rengeteg ember halandzsázik a közönség soraiban egy török világzenei fesztiválon, ahogy ránk is rengetegen halandzsáznak mondjuk Spanyolországban vagy Hollandiában. A sírva vigadást pedig ugyanúgy értik külföldön is.

MN: Számos közös koncertetek volt már a Parno Graszttal, arénában viszont még nem játszottatok. Januárban erre is sor kerül. Mennyiben jelent ez kimozdulást a komfortzónátokból?

Dankó Dániel: Én egyáltalán nem érzem annak. Vicces, hogy külföldön sokkal hamarabb játszott a zenekar nagyobb helyszíneken, mint itthon. Egy arénás koncert mindig nagy dolog, ilyen helyeken ritkábban játszunk, de Oroszországban volt stadionkoncertünk négy-öt évvel ezelőtt.

A Bohemian Betyars és a Parno Graszt 2025. január 18-án lép fel a Papp László Budapest Sportarénában.