Steve Stevens: Egy kicsit tudok kottát olvasni

  • Nagy István
  • 2022. október 26.

Zene

Közreműködött filmzenékben, gitározott a Dirty Diana című Michael Jackson-slágerben, dolgozott David Hasselhoff-fal, de a leginkább Billy Idol szólógitárosaként ismerhetjük. Steve Stevens a budapesti Billy Idol-koncert előtt mesélt nekünk együttműködésükről, a Top Gun Grammy-díjáról és sok minden másról.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. szeptember 29-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Volt-e olyan meghatározó pillanat az életedben, ami miatt úgy döntöttél, hogy szólógitáros leszel?

Steve Stevens: A magam szempontjából nem igazán teszek különbséget a szólógitározás és bármilyen másfajta gitározás között. Olyan zenészként tekintek magamra, aki különböző gitárokon különböző stílusokban játszik. Van egy öt évvel idősebb bátyám, együtt nőttünk fel New York külvárosában, egy tengerparti részen. Esténként kiment a partra a haverjaival, és gitároztak. Én meg persze együtt akartam lógni velük, és ennek az volt a legegyszerűbb módja, hogy én is elkezdtem gitározni. A hatvanas évekről beszélünk, akkoriban Amerikában az emberek meg voltak őrülve a hangszerért. Mindenki gitározott, még apám is vett magának egyet 13 dollárért. Keményen dolgozó melós volt, akinek nem nagyon volt ideje gitározni, így a hangszer az én szobámban kötött ki. Imádtam a Beatlest és a Stonest, zajt szerettem volna csinálni. A környékünkről származott egy viszonylag híres protesténekes, Phil Ochs, a nővérétől vettem az első gitárleckéket. Hamarosan felfedeztem Jimi Hendrixet, és rájöttem, hogy a popzenének lehet komoly jelentése, nem csak a buta slágerek léteznek. Alacsony srác voltam, nem voltam jó a sportokban, és rájöttem, hogy a zenén keresztül tudom kifejezni magam. Így szerettem meg a gitározást, és mindegy volt, hogy milyen stílust játszom.

MN: Amikor a nyolcvanas évek elején találkoztál Billy Idollal, mi volt az első benyomásod róla?

SS: Soha nem találkoztam nála karizmatikusabb emberrel. Nagy becsvágy volt benne, komoly célokat, terveket dédelgetett. Előtte csinált három lemezt a Generation X nevű zenekarával Angliában, de aztán átköltözött az Egyesült Államokba. Hozta magával a punk energiáját, egyszerű, há­rom­akkordos szépségét, meg akarta mutatni az amerikaiaknak, hogy nem csak olyan szabvány rockzenekarok léteznek, mint a Foreigner vagy a Boston. Pont akkor találkoztam Billyvel, amikor először megjelentette a Mony Mony című kislemezt. Akkor még nem lett sikeres, mert a rádiók nem voltak hajlandók egy tüskés hajú zenész slágerét játszani. Billynek az volt az eltökélt szándéka, hogy változtasson ezen a hozzáálláson. Amit Angliában elkezdett, azt próbálta új formában előadni az amerikaiaknak, valamennyire a tánczenét is bele akarta építeni a dalaiba. Összeállt Keith Forsey producerrel, aki a Giorgio Moroder-féle diszkós iskolát képviselte. Én hamar rájöttem, hogy nem punkgitárosra van szüksége. Tudtam, hogy nem fog neki tetszeni az összes ötletem, de több opcióm volt a számára. Fokozatosan hangolódtunk egymásra zeneileg, kiderült, hogy sok közös kedvencünk is van. Mind a ketten imádtuk a Beatlest, főleg azt, hogy mindegyik daluk egy kicsit más, hogy lemezről lemezre fejlődve vitték a hallgatót izgalmas zenei utazásokra. Persze voltak jelentős eltérések is az ízlésünkben, de szerintem ez is az előnyünkre vált.

MN: Három albumot csináltatok együtt a nyolcvanas években. Van kedvenced ezek közül?

SS: A Rebel Yell. Amikor megírtuk és felvettük a dalokat, már éreztük, hogy nagyot fognak robbanni. Szerencsés volt a csillagok állása 1983-ban, és minden afelé mutatott, hogy befutunk. Mielőtt nekiálltunk a Rebel Yellnek, már hónapokig turnéztunk az első albummal, és ráéreztünk arra, hogy mi kell a közönségnek. Tudtuk, hogy himnikusabb dalokra van szükség. Remekül összehangolódtunk a turnén emberileg is, szinte testvérekké váltunk, és ezért is mentünk nagyon jó hangulatban a stúdióba. Semmi erőlködés nem volt, szárnyaltak az ötleteink. Nagyobb sessionök végén zenehallgató bulikat rendeztünk a barátainknak, és nekik nagyon tetszett a zenénk. Végül valóban nagy siker lett az album, és a kis klubokból hirtelen átcsöppentünk az arénák világába. De az is nagyot dobott a produkción, hogy az Electric Lady stúdióban dolgozhattunk, ahol egykor Jimi Hendrix. Ez főleg nekem jelentett sokat. Gimnazista koromban, Hendrix-rajongóként rengeteget jártam a stúdió közvetlen szomszédságában lévő moziba. Nem a filmek miatt, hanem mert az Electric Lady mellett volt. Gyakran nézegettem a bejáratát, arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne oda bemenni. És amikor ez végre megadatott, fantasztikus érzés volt.

 
Fotó: Palágyi Barbara

MN: Amikor 1986-ban kiadtátok a negyedik Billy Idol-lemezt, a Whiplash Smile-t, közreműködtél a Top Gun filmzenéjében. Hogyan jött számodra ez a lehetőség?

SS: A film zeneszerzője, Harold Faltermeyer szintetizátorozott a Whiplash Smile-on, és ő vont be a munkába. A stúdióban említette, hogy épp Tom Cruise legújabb filmjének zenéjén dolgozik. Befejeztük a lemez munkálatait szombat este nyolckor, ott maradtam Harolddal a stúdióban, és nem több mint két óra alatt megcsináltuk a Top Gun főtémáját. Én meg is feledkeztem róla, de aztán kijött a film, és a szám egyre sikeresebb lett. Grammy-díjra jelöltek minket, és meg is kaptuk. Az ilyen dolgokat lehetetlen előre megjósolni.

MN: Hol tartod a díjad?

SS: Mindenfelé volt már. Amikor New Yorkban laktam, a fürdőszobában tartottam, mert akkoriban eléggé anti-Grammy beállítottságú voltam. Nem tudom, hogy mostanában mi a helyzet, de akkoriban nem kaptad meg egyből a szobrot. A díjátadón egy másolatot adtak a kezünkbe. Utólag küldték ki postán, és nekem kellett összeraknom egy csavarhúzóval! Fogalmam sincs, most épp hol van. Ott, ahová a feleségem rakta.

MN: Billy két, kilencvenes évekbeli lemezén, a Charmed Life-on és a Cyberpunkon nem te gitároztál. Milyen érzés, amikor ezekről az albumokról játszol a koncerteken?

SS: Élvezem őket! A mostani turnén a Cradle of Love-ot játsszuk, az előzőn meg előadtuk a Shock to the Systemet is. Alapvetően Billy Idol-rajongó vagyok, ő a kedvenc énekesem, és olyan régóta dolgozunk már együtt, hogy ha otthon felkapom a gitárt, nem az az első gondolatom, hogy most csak szimplán gyakoroljak, hanem hogy kitaláljak egy témát Billy számára. Akkoriban sem rossz szájízzel váltunk el, szeretem is azt a két lemezét. Sőt én vagyok, aki azt szokta javasolni, hogy játsszunk kevésbé ismert számokat is azokról az albumokról. Ilyenkor megmutatom neki, hogy én hogyan játszottam volna el őket. Új megvilágításba helyezem a szerzeményeit, és ez tetszik neki.

 
Fotó: Palágyi Barbara

MN: A Cyberpunk után aztán már megint együtt dolgoztál Billyvel a Féktelenül című akciófilm főcímdalán. Úgy tűnik, remekül passzolnak a stílusodhoz a filmzenék. Miért nem vettél részt több ilyen jellegű munkában?

SS: A filmzenéknél általában az a helyzet, hogy van egy komponista, aki megírja a főtémát, illetve van egy zenei supervisor, aki a filmben elhangzó dalokért felel. A komponista általában tanult ember, aki nagyzenekarokkal dolgozik, én viszont más beállítottságú vagyok. Ilyen szempontból tanulatlannak tartom magam. Egy kicsit tudok kottát olvasni, de nem valami jól. Nem tudnék komplett filmzenét készíteni. Volt egy kis közreműködésem Robert Rodriguez Volt egyszer egy Mexikó című filmjében, és ha felhív egy zenei rendező, szívesen veszek részt ilyen munkában, de nem is nagyon van rá időm a turnék miatt. Ha az ember filmzenei munkákra vágyik, elsősorban azokra kell koncentrálnia, én viszont máshova tolom az energiáimat. De ha valaki felhív, nem szoktam nemet mondani.

MN: Ezen a héten jött ki Billy Idol új EP-je, The Cage címmel. Hogyan dolgoztok mostanában, miben változott a munkastílusotok ahhoz képest, ahogyan a nyolcvanas években csináltátok?

SS: A legnagyobb különbség az, hogy több embert vonunk be a munkálatokba. Régebben sokszor csak Billy, Keith Forsey és én voltunk a stúdióban. Azóta már nem Keith a producerünk. A mostaniak, Tommy English és Butch Walker lényegében dalszerzők is, ami nagyszerű, mert negyven év közös zenélés után soha nem árt egy kis frissítés, örülünk, ha valakit bevonhatunk a dalszerzésbe. Nyilván nagy különbség a régi időkhöz képest a technológia fejlődése is. Régen is az akkori legmodernebb technikát alkalmaztuk: dobgépeket, szintiket, de nem volt könnyű elérni, hogy létrejöjjön az összhang a többi hangszerrel. Manapság, a digitális érában nincs ilyen nehéz dolgunk. Ha azt akarom elérni, hogy a gitárom egy felszálló űrhajó hangját utánozza, akkor nem kell azon egy napig dolgoznunk. De az nem változott, ahogy Billy és én a zenén keresztül kommunikálunk, meg ahogyan dalokat írunk. Leülünk pár akusztikus gitárral, és megpróbálunk valamivel előállni.

MN: A Billy Idol-koncertek egyik fénypontja, amikor egyedül gitározol a színpadon. Milyen mértékben igyekszel variálni ezt a szólót estéről estére?

SS: Egyszerűen csak átadom magam a hangulatnak. Van egy alapvető struktúrája, és mindig remélem, hogy a közönségnek van elég türelme végighallgatni. Ha azt érzem, hogy nyugtalanok az emberek, és inkább meghallgatnának egy szokványos dalt, akkor rövidre zárom a szólót, és jöhetnek vissza a többiek a színpadra. Lehet, hogy szokatlan, amit mondok, de engem untatnak a hagyományos elektromos gitárszólók, amikor valaki egyedül van a színpadon. A flamencós stílusú akusztikus szólóm akkor jött létre, amikor Vince Neilnek, a Mötley Crüe énekesének szólóturnéján játszottam. A Van Halen előzenekara voltunk, és Vince mondta, hogy szólózzak egyedül a színpadon. Én meg mondtam neki, hogy az utolsó dolog, amit csinálnék, az az, hogy Eddie Van Halen előtt kiállok egyedül a színpadra; soha senki nem tud jobbat csinálni, mint ő. Az Eruption gitárszólója a rocktörténet egyik legnagyobb pillanata. Aztán kitaláltam, hogy nyomok egy akusztikus szólót flamencós stílusban, hiszen már kölyökkoromban is játszottam ilyesmit. Próbáljuk ki, aztán majd a közönség eldönti! Szerencsére működött a dolog, azóta játszom Billy koncertjein is.

MN: Van olyan zenekar, amelyben szívesen láttad volna magad, amihez nagyon passzolna a te stílusod?

SS: Érdekes kérdés… A kedvencem hangzása teljesen más lenne az eredeti gitárosuk nélkül. Persze, nagyszerű lett volna együtt zenélni John Bonhammel, de ha én lettem volna Jimmy Page helyén, az nem a Led Zeppelin lett volna. A mai napig azok a legnagyobb kedvenceim, akiket tiné­dzserkoromban megkedveltem. Sokszor egy bizonyos hangulatot próbálok reprodukálni, amit fiatalkoromban tapasztaltam hallgatóként a kedvenceim koncertjein. Nemegyszer előfordult, hogy felkérést kaptam nagynevű zenekaroktól, de ezeket visszautasítottam, mert nem akartam versengeni a saját gitárosukkal. Nem akartam megismételni azt, amit ők már megcsináltak. Ezért is dolgozom szívesen olyan előadókkal, akik hozzám képest más stílust képviselnek.

 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk