Noha a jazz és az akadémizmus között hatalmas az ellentmondás, amióta a műfaj társadalmi presztízse megnőtt, egymásra vannak utalva. A mai jazz legnagyobb problémája éppen az oktatás és a műfaj jellege közötti feloldhatatlannak tűnő ellentét, hiszen az történik, hogy a műfaj egyentanára egyenmódszerekkel azt tanítja az egyenszempontok szerint kiválasztott hallgatóknak, hogy minél egyénibbek legyenek. De a tehetségbörzéken is az szokott lenni a legfontosabb szempontja a zsűrinek (köztük e sorok írójának is), hogy mennyire egyéni egy-egy növendék produkciója. Szerencsére az idei Müpa Jazz Showcase-en ez nem jelentett gondot, az esemény leginkább arról szólt, hogy a tehetségek bátran keresik az akadémizmus és az individualitás közötti egyensúlyt.
A február első három napján ötvenperces szettekben bemutatkozó kilenc produkció közül a Wind Singers, az ismert énekesfenomén, Magyaróvári Viktor a cappella együttese nyert. A hét éve folyamatosan működő – és ezzel a mezőnyben a legrégebbi társulat – az előzményektől nagyjából a jelenig eldalolta a jazz történetét. A nélkülözhetetlen hangszerutánzások, a még elviselhetően tudálékos, ám pontos konferanszok, a parodisztikus elemek mind ültek. Csakhogy a mindig népszerű a cappella produkciók igazi minőségét a „hangszerelések” adják, és ebben Magyaróvári rengeteget fejlődött az együttes alakulása óta.
A Mr. Paganini és az I’ve Got You… című sztenderdek kiváló, saját „hangszerelése” sokat nyomott a latban a zsűri számára, a szórakoztatóan tanítgató előadás pedig nyilván a közönségnek adott élményt.
Különdíjat kapott a másik vokálegyüttes is, a mindössze második koncertjén fellépő Vintage Dolls, amely az Andrews Sisters frivolan negédes szvingjét élesztik újjá. Öröm volt látni, hogy a mozgástól a frizurán keresztül minden részletre mekkora figyelmet fordítottak, mégis autentikus produkciót láthattunk a kissé önironikus énekesek és a kísérő kvartett előadásában.
Ugyancsak a szvingkorszak zenéjét idézte meg a The Coquette Jazz Band. Nemzetközi zenekar, a grazi jazzakadémia hozta őket össze. Énekes vendégszólistájuk, a litván Elina Viluma lenyűgöző lazasággal veti oda szólamát, és minden a helyén van. Örvendetes, hogy az old-timer (kevésbé korrekt, de ismertebb elnevezéssel: dixieland) stílusok sokáig külön kasztot alkottak a jazzéleten belül, de ez a kölcsönös, főleg a mainstream részéről fennálló idegenkedés ebben a generációban oldódni látszik.
*
A Müpa szervezői az idén a jazzirányzatok kortárs „széle” felől is beválogattak két zenekart, miközben a fősodor felől az avantgárd irányába régebben is inkább lehetséges volt az átjárás. A The Best Bad Tripnek most nehezebb dolga volt, mint egy kis klubban, mert a Müpa Átriuma 12 méteres belmagasságával és oldalfalak nélkül nem igazán alkalmas ilyen jellegű produkciókra. (A megfelelő akusztika hiányát leginkább két tehetséges zongorista, Horváth Balázs és Antal Gábor trió produkciója bánta.) Az igaz, hogy a Trip visszavett szokásos szabad repüléséből az avantgárdhoz nem szokott közönség kedvéért, miközben őszinteségéből nem engedett egy tapodtat sem, amiért különdíjat érdemelt volna. Amúgy az együttes húsz év körüli tagjai mindenevők, hatalmas étvágyukért, szólóikért és duóikért csak hálásak lehetünk. Arról még bizonyára sok szó fog esni, hogy a Grencsó István, Pozsár Máté, Rubik Ernő Zoltán és mások inspirációja folytán kiépült fiatal avantgárd színtér a magyar jazz legalább tízéves távlatban legjelentősebb fejleménye. Ebbe a trendbe – amelyet a Mediawave/Tartóshullám, a nagymarosi tábor és mások után a Müpa is konstatált – sorolható a Choose Cheese is, az esztétikai következetességgel és kompromisszumokat kerülő módon színre lépő fiatal kvartett.
A Művészetek Palotája a fesztivált kezdettől fogva igyekezett nemzetközivé tenni, hogy a tehetségek külföldi fellépésekhez jussanak. Ez hol több, hol kevesebb sikerrel járt, az idén V4-es keretekben gondolkodtak, végül két ország képviseltette magát. A dunaszerdahelyi és a katowicei fesztiválok inkább az avantgárd felé tájékozódnak, így az őket képviselő zsűritagok ennek a két utóbbi zenekarnak a meghívásában gondolkodnak. Nagy figyelmet és a Zemplénfestre szóló meghívást kapott fado (és latin) előadásával Kalmár Panni énekesnő. Olyan hitelesen csinálja, hogy amikor az első szám közben odasúgott gitárosának, hogy gyorsabban, meglepődtem egy pillanatra: hogyhogy magyarul szólalt meg? Mester Dániel szaxofonossal és Tóth Mátyás gitárossal klasszis produkciójuk van, remélhetőleg el tudják hitetni, hogy egy magyar énekesnő megszólaltatta fado máshol is érdekes lehet.
De a végén arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy szoros versenyben maradt le a fődíjról és lett különdíjas a LightBulb, ez a nagyon húzós, a zajos klubokban is figyelmet kiharcolni képes, elképesztő dobolással és eredeti számaival nagyon beindult kvartett, amely a mai ritmusú mainstream jazz legjobbjának bizonyult.
| Zollernek adóztak Az idei Showcase három nagykoncertje a húsz éve elhunyt világhírű magyar jazzgitáros, Zoller Attila emléke előtt tisztelgett, kicsit erőltetetten. Jazzkoncert elején ugyanis nem szokás, és ez jó okkal van így, hogy majdnem tíz percben olvassa fel valaki annak életrajzát, aki előtt tisztelgünk. A második estén ez volt Micheller Myrtill jazzénekesnő tiszte, amit egyébként elegánsan és választékosan oldott meg. Ha muszáj volt, jobb lett volna legalább nem felolvasva. Még a közreműködők életrajzán is sóhajtozott a közönség, hogy gyerünk már, holott az indokolhatóbb volt. Az kétségtelen, hogy a showcase létjogosultságát Tálas Áron zongorista szupertehetség fellépése bizonyította, aki immár második szerzői triólemezét mutatta be, és Mike Moreno gitáros szólistát látta vendégül, noha nemrég maga is a fiatalok között játszott. Ugyan nyilvánvaló volt a két muzsikus gondolkodásának hasonlósága, Morenót a már befutott amerikai fiatalok legjobbjai között emlegetik. Elképesztően briliáns technikája, fénysebességgel gördülő futamai ellenére egy idő után kiismerhető, enyhén sablonos kezdett lenni, míg a virgoncan billentő, kackiásan harmonizáló Tálas egyénisége színesebbnek tűnt. Külön méltatás illeti Barcza Horváth József gyönyörű akusztikus bőgő soundját és szólóit. Ő játszott másnap is, de a majdnem végig László Attila által összeállított gitárosparádé (a színrelépés sorrendjében: Balogh Roland, Tony Pusztai, Fenyvesi Márton, László Attila, Babos Gyula) többet markolt, mint amennyit fogott. Egyedül Fenyvesi próbálkozott azzal, hogy Zollernek a cool stílus, majd a free által felszabadított felfogását, nagy hatású modernizáló törekvéseit belsővé tegye és továbbgondolja. Pusztai is komolyan végiggondolta, hogy az alkalom mit követel meg, de ő egy kicsit más idiómában mozog akusztikus/klasszikus technikája révén. A csattanót a Morenóval egykorú és egy technikai szinten lévő amerikai-izraeli gitáros, Gilad Hekselmann adta, akit a Bacsó Kristóf Triad látott vendégül utolsó este. A gitáros úgy kapcsolódott be Bacsó szerzeményeibe, mintha évtizedes partnere lenne az egyre több elismerést begyűjtő szaxofonosnak. Bacsó tenoron és zenekarvezetőként is az egész háromnapos fesztivál leginkább kortárs jazzét szervírozta, energikus és mindig alaposan végiggondolt mondanivalóval megszólaló triója (Tzumó Árpád, Juhász Márton) élén. |
