Ivan Menchell eredetileg forgatókönyvnek írt darabjának nem Sírpiknik a címe (hanem Temetői klub) - ez Parti Nagy Lajos leleménye; van neki mit köszönni egyébként is: a szöveg gördülékeny és szordínós. A Thália Színház az Orlay Produkcióval közösen hozta ki a forró nyár kellős közepén ezt a hűvös limonádét, amelyet - nem kell bátorság megjósolni - szeretni fog a közönség, nagyon, télen is. Nem azért, mert a darab remekmű, hanem mert oly közeli, márminthogy test- avagy emberközeli témákat boncolgat - ráadásul finoman, nehogy mélyebb karcolás essék -, mint a magány, az öregedés és a nem csillapuló vágyak: szeretetre, megértésre, elismerésre, kedvességre.
Nem bánja hát a néző a kiszámítható dramaturgiát: három, még nem egészen "szépkorú" özvegyasszony temetőlátogatós heti öszszejövése alkalmával gondosan porciózott fordulatok, egyenlően elosztott replikák és poénok sorjáznak. Egyszer csak becsöppen a társaságba a snájdig és fiatalos özvegyember, akire ketten is rástartolnak, míg a harmadik változatlanul férje sírkövét simogatja nem hűlő szeretettel. Aztán az egyik egészen boldog lesz, a másik félig, a harmadik meg... de hiszen nem illik elmondani a végét, még ha kiszámítható, akkor sem.
A szereplők fokozatosan telnek ki, válnak sorsos figurákká - típussorsok ezek, könnyű ismerősnek találni őket; ugyanakkor, mint minden hasonló darabban, könynyen "fűszerezhetők", lehet pakolni beléjük egyéni vonásokat. A humor szinte mindvégig jelen van, szembemegy a kínálkozó melodrámával.
Kell hozzá négy jó színész. Bánsági Ildikó Lucille-je kezdetben felfűtött és túlhabzó, harsány és túlmozgásos, és bár az önáltatásban utazó figura nem dobja le magáról ezeket a pózokat, mégiscsak jobb, amikor visszafogottabbá és erősebbé válik a színésznő játéka; éppen akkor, amikor Lucille őszinteségi rohamában leveti álarcát - egy időre legalább. Az önáltatás kudarcát és egyben abbahagyhatatlanságát üzeni Lucille örökmozgó alakja - és ki nem ismer ilyet a közvetlen környezetében?
Margitai Ági szolidabb Dorisa a megszokás biztonságát sem nélkülöző síron túli szerelem apoteózisát tálalja elénk. Szomorkás öniróniáját életbölcsességekkel fűszerezi, ezek közhelyességét humor deríti, vagyis rendben van: Margitai erős ezekben az ajakbiggyesztett, kesernyés poénokban. Takács Kataliné a kidekázott középút: Ida eltemette és rendben meggyászolta a férjét, és immár készen áll egy következő fordulóra. Ingadozik a társadalmi elvárások és belső szükségletei között; ironikusan kacsázik barátnői között, csillapítja a ki sem tört, épp csak felszikrázó konfliktusokat. Õ is ismerős figura, akinek rendesen két útja van: a csöndes lúzer vagy a csöndes nyertes - egyik sem szokott hullámokat verni. Takács Katalin nem próbálja mély drámai alappal megtámasztani a figurát; biztos ízlésére hagyatkozva marad a mindvégig kellemes-szellemes jelenségnél.
És akkor Sam, a szimpatikus és konszolidált özvegyember, min-den özvegyasszonyok álma: Gálffi László ugyancsak tévedhetetlen stílusérzékkel teremti meg ezt az örökzöld típust. Elegáns és ironikus, tétova és érzékeny; a nők álma: tudja gyámoltalannak mutatni magát, de férfiasan gondoskodónak is. Uralkodásra termett, mármint nem ő, hanem a párja; látszik rajta az első pillanatban. Nemet mondani nem tud, csak "csinálni". Gálffi játékában ráadásul ott rezeg a figurára vonatkozó önirónia is - már csak láthatóvá kell tenni a megfelelő dramaturgiai pontokon.
Ez azonban a rendező dolga lenne. Nota bene, egy dramaturg is elkelne a produkcióban: az első rész terjengősen hosszú, itt alaposan kéne húzni, ugyanis a kiszámíthatóság még rátesz egy lapáttal. Később is vannak fölösleges kanyarok, amelyeket a színészi alakításoknak kellene eltakarniuk, és a kissé fantáziátlan és szegényesnek ható díszlet sem könnyíti meg a játszók dolgát. De leginkább egy rendező hiányzik.
Ilan Eldad szabadkai, majd izraeli rendező magyarországi karrierje messze felülmúlja pályájának külföldi állomásait - és rendezői tálentumát is. Kezdetben komoly darabokra érkezett vendégként - az Anna Franknál a személyes érintettség szolgált a hitelesség alapjául. Mára azonban bulvárban utazik; tévedés ne essék, ez igen nehéz feladat, és nemigen illik Eldad rendezői karakteréhez, amely a nem rendezésre épül, és ehhez még ideológiát is gyárt: kedélyes munkahangulat, és így tovább. Holott épp ebben a műfajban kell a szilárd profizmus: a tempó beépítése, az ívek létrehozása, a súlypontok, illetve fordulatok kiemelése. Eldad sikerének titka, hogy a kiválasztott tehetséges színészek előbb-utóbb megteszik mindezt, az előadás létrehozza magát, csak éppen nem a próbán, hanem a közönség előtt. A Hat hét, hat tánc kritikai és közönségsikere például legkevésbé a rendezőt dicséri, aki legföljebb láthatatlanságával vonja magára a figyelmet. Eldad többi előadását is a gyönge kéz jellemzi; így lesz a kritikák tanúsága szerint melodramatikus lektűr például Nádas Találkozásából. Ez a darab ugyanis nem Eldad súlycsoportjából való.
A Sírpiknik megrendezése is a színészekre marad: lesz ritmus, lesz fókusz, lesz ív, még színészvezetés is, csak kell hozzá jó pár előadás. Az is lesz. És Eldad újabb rendezői sikert könyvelhet el - magának.
Thália Színház, július 6.
