Pán Márta nem volt rokona Pán Imrének, ahogy a névazonosság miatt sokakban fölmerülhet, és nem volt közvetlen kapcsolata a második világháború utáni magyar művészet progresszív csoportjával, az Európai Iskolával sem. Az Európai Iskola működésének második évében, 1947-ben Pán Márta Párizsba emigrált anélkül, hogy tapasztalata lett volna a nonfiguratív művészet hazai erőfeszítéseiről, amelyek Pátzay legendásan doktriner osztályába nem szivárogtak be. Ennek ellenére a párizsi magyar emigránsok révén azokhoz a művészekhez jutott el (Étienne Hajdu vitte el Léger műtermébe), akik az otthon maradókat is befolyásolták, így a hatvanas évek közepére teljes összhangba került a magyarországi művészettel, illetve az ővele. A magyar szobrászat megújulásának évtizedében Pán Márta szobrai az európai iskolás Barta Lajos egyensúlyozó és a neoavantgárd Csutoros Sándor függesztett formái között helyezhetők el. Neki azonban nem kellett kultúrpolitikai vagy egzisztenciális okokból olyan kompromisszumokat kötnie, mint Bartának a hivatalos pályázatokra benyújtott szocreál tervekkel, és a neoavantgárd művész jelképesen tragikus sorsa is elkerülte. Marta Pan a kelet-európai avantgárd művészek "zavartalan" karrierjét futhatta be a kései modernista Franciaországban, és "megbecsült művésszé" vált Japánban.
A világ nagyvárosaiban elhelyezett szobrait majdnem követte egy Budapestnek felajánlott mű 1993-ban, de visszafelé nehéz az út. Művészetét két korábbi kiállítás után most a Szépművészeti Múzeum próbálja bevezetni a köztudatba.
A kiállítás tervét a 2008-ban elhunyt művész alakította ki a két évvel ezelőtti múzeumi "bejárás" során, amikor eldőlt, hogy a nyolc nagy acélszobrot nem közös térben mutatják be, hanem elszórtan, az épület különböző pontjain. Az elv követi Pán Márta természeti környezetben, illetve városi térben fölállított objektjeinek működési mechanizmusát, amelyben a szobor nem önálló entitás, hanem a térrel együtt létrehozott "kulturális robbanószerkezet" egyik, bár hangsúlyos komponense. Ebben a konstrukcióban a múzeum az eredeti, XIX. századi Glyptothek funkcióját idézi föl úgy, hogy miközben a modernizmus előtti kulturális állapot szoborra irányuló didaktikus erőit teszi újra érzékelhetővé, szembesülnie kell az objekt kortársi dekonstrukciós törekvéseivel. A szobrok semlegessége ugyanis csak látszat: a Szépművészeti sosem volt még olyan öreg, mint most, a benne lévő acélszobrokkal. Nemes haldoklás. A modernizmus megkésett diadalát üli.
A szobrok eredeti közege az a kert, amely a Párizs melletti Saint-Rémy-les-Chevreuse-ben lévő házat veszi körül. Ez a ház volt Pán Márta és építész férje, a lengyel származású André Wogenscky első közös munkája. Találkozásukra 1949-ben, Le Corbusier párizsi műtermében került sor, amelyet Wogenscky vezetett. Az építészeti hangsúlyok fokozatosan szivárogtak be Pán Márta szobrászi elgondolásaiba, kívül a hivatalos képzési formákon, amelyeket - az 1945-46 közötti budapesti évet leszámítva - került. Az ő iskolája Br‰ncusüi volt, Hans Arp, Le Corbusier építészete, és a negyvenes-ötvenes évek vizuális köznyelve, ahogy a kiállítás társkurátora, Kumin Mónika fogalmaz, "az organizmus metaforáját a konstruktivizmus esztétikájával ötvöző vitalista szemlélet". Elölről kezdett tehát mindent, kulturális és technikai értelemben. A Szépművészeti kis kabinettermében a Magyar Nemzeti Galériából kölcsönzött nagyméretű rajzok a természeti formába vetített absztrakt formalátását tükrözik, amely a későbbiekben organikus plasztikákban tárgyiasult. Ezekből a kisméretű faplasztikákból hármat válogattak a kiállításba, hogy jelképezzék a formák illeszkedéséből fakadó egyensúlyi problémákat, amelyek akkoriban foglalkoztatták. A szobor önmagába forduló zárt test, a teret jóformán figyelmen kívül hagyó organizmus, eróziós formahullámzással, belső harmóniával és konfliktusokkal. Utánuk nagyobb kihagyás következik, mert például a híres polietilén úszó szobrokat lehetetlenség volt bemutatni (2010-ben talán láthatók lesznek majd a Városligetben), így a legutolsó évtizedből származó acélszobrokat szállították a Szépművészeti homályos lépcsőfordulójába és a hajdani szoborcsarnokba. A Saint Rémyben álló műemlék ház kertjében a szobrok a táj plasztikai rendjéhez igazodtak, a tér olyasféle esszenciális átélésével, amelyet az idősebb pályatárs Schaár Erzsébet térplasztikáiban lehetett megsejteni. Pán Márta szobrainak tiszta absztrakciója azonban a pontos mérnöki tervezés, az improvizációtól mentes kivitelezés révén a konstruktivizmus szellemi logikáját követi, a kézművességtől (anyagiságtól) és dekorativitástól megszabadított modernista szobrászat ideáját. A közvetítő szándék vagy jelleg, amely a tájba helyezett objektek révén Saint Rémyben megvalósult, a Szépművészeti Múzeum terében sem tűnt el, viszont kultúrtörténeti karaktert kapott. A fényüktől, tükröződéstől, külső sugárzástól ugyan megfosztott acélszobrok olyan erős kulturális mezőt hoznak létre maguk körül, amely kikényszeríti a befogadó közegről való gondolkodást.
Szépművészeti Múzeum, megtekinthető szeptember 20-ig
