"Pedig a szobrokat jó megfogni" - biztatta a gyerekemet Nádas Péter, én meg a mondat evidenciájának bénultságában már mondtam volna, hogy a teremőrök és a szobrok viszonyában értelmezhetetlen ez az intimitás, meg hogy tapintható szobrok csak vakoknak készülnek a kárpótlás és a privilégium köztes fázisaként. Hiába, hogy a szobrot fizikai kiterjedése különbözteti meg legkarakteresebben a festménytől, legalábbis abban a konzervatív mezőben, ahová döntően tartozik, a múzeumi környezet illemtana megfosztja a legalapvetőbb jellemzőitől. Nádas mondata olyan objektumokra lehet teljes mértékben igaz, amelyek civilizálatlanok, létezésük nincsen szabályozva a múzeumi térben rögzült gátlásoktól, vagyis nem mondanak ellent a tapintás vágyának.
Erre két út kínálkozik, folytattam volna tovább. Az egyik a kanonikus tereken kívüli létezés, utcán, faluszélen, Parlament mellett, játszótéren, bárhol, ahol szép fényesre kopik a bronz az ismétlődő érintésektől. Ami valahogy mindig a kiválasztott területen történik, térdnél, orron, kézfejen. Ez is mutatja, hogy a szobrászat mágiája még mindig a figurativitáshoz tapad, vagy az érzékiség tapad a figurativitáshoz, mert senki sem érez késztetést arra, hogy egy kocka éleit tompára koptassa. Az érintés szabadságához vezető másik út a szobor tradicionális műtárgyi fogalmának lebontásán keresztül vezet: amint érintkezésbe kerül más műfajokkal, és már nem csak a hagyományos tér-test összefüggésben képzelhető el, a szobor aktivizálódni kezd és valósággal igényli a vele való interakciót.
A Nemzeti Galéria horvát-magyar szoborkiállítása azonban nem törekszik erre, és tapintásra sem ösztönöz semmi. A kurátorok állítása szerint "a kortárs horvát szobrászatot határtalan gazdagság és változatosság jellemzi", ami igaz is a szobrászatnak azon a tradícióján belül, amely nagyjából a XX. század második feléig tartott. Úgy is mondhatnám, hogy semmi olyat nem látunk, amit korábban már ne láthattunk volna Giacomettitől a minimalizmusig. Ez nem azt jelenti, hogy a kiállításon nem szerepelnek új művek, hiszen a legfrissebb idén készült, a problémák ugyanakkor régiek, és gyanús, hogy ez a hivatalos, a horvát minisztérium által exponált kiállítás annyira fedi a helyi kortárs művészeti színteret, mintha a Nefmi mondjuk a MAOE szobrászrészlegének műveiből válogatna.
A legfőbb dilemma tulajdonképp a falon levés vagy a körbejárhatóság kérdése, azaz a festmény identitásával is kísérletező plasztika vagy a térben való elhelyezkedés obsessiója. Az anyag ehhez képest mellékes, bármi lehet, fa, fém, lószőr, márvány, üveg, bőr és a felsoroltak kombinációja. Hogy két "szélsőséget" kiemeljek, Petar Barisic (akiről itt nem derül ki, hogy leginkább helyspecifikus installációkról ismert) nagyméretű, falra függesztett, önálló geometrikus entitásokra osztott konceptualista doboza (képünkön) és Matko Mijic Szent Péter és Szent Pál című, vallásos Calder-nosztalgiája között meglehetősen nagy a távolság. Ugyanígy, Sinisa Majkus természetben, de még a galéria vörös márvány padlóján is működő festett acélhuzaljai a kísérletezést képviselik Dalibor Stosic Csókjával szemben, amellyel az egyetlen gond, hogy olyan, mintha Br‰ncusüi félálomban matatott volna valamin.
A túlságosan konkrét párhuzamok különben is elkedvetlenítik az embert. Nyilvánvaló, hogy a horvátok szeretik Br‰ncusüit és Modiglianit, Giacomettit és Caldert, olykor még Tatlint, de jobban Archipenkót. Ami önmagában nem baj, a klasszikus modernizmus a szobrászat fölszabadulásának időszaka volt, és érvényes referencia lehet ma is, ha a mű nem tapad jobban a múlthoz, mint a jelenhez. De a csukott szemű, modernista fejek, totemoszlopokra emlékeztető faragványok, üreges kődarabok, jelzésszerű nemi jegyekkel földobott bronzok mind visszavezethetők valamilyen nyilvánvaló előképre, és pontosan ugyanilyen szobrokat láttam a nyolcvanas évek vidéki kisgalériáiban - Romániában.
A készen kapott, rettentően zsúfolt kiállításnak épp az lehetett volna az értelme, ha a galéria kurátorai komolyabban veszik, és meg tudják valósítani azt a nézetüket, mely szerint "a plasztika nyelve országhatárokon ível át". A horvát válogatást ugyanis kiegészíti a magyar, amelyről messzire kitűnik, hogy az illendőség határát messzemenően figyelembe véve alakult úgy, ahogy, így véletlenül se lett merészebb vagy radikálisabb, mint a főnarratíva. Gondosan megkeresték mindennek az adekvát párhuzamát tendencia vagy anyaghasználat szerint, és az egészet mint valami masszát becsorgatták a horvát termeken kívüli függeléktérbe, olyannyira, hogy Péter Ágnes kis kamarakiállítása ki is folyik a folyosóra, és valamikor véget ér. Megfejthetetlen különben, hogy miért épp tőle állítottak ki több művet is, amikor mindenki más egyetlen tárggyal szerepel a kiállításon Mata Attilától Szabó Tamáson keresztül Kalmár Jánosig. Kivéve Gaál József bőrből varrott három lidérces emberfejét, amelyek onnan veszik az erőt, hogy ijesztően közel állnak a valósághoz.
Ha sikerül rábeszélni a horvát felet arra, hogy engedjen a reprezentációs igényéből, és ne külön terekben, hanem egymás közelségében mutassák be a horvát-magyar párhuzamos jelenségeket, abból még a műfajon belül is érdekes kiállítás lehetett volna. Így csak annyit tudunk meg a két színtér egyenlegéről, hogy a horvátok jobban szeretik a tengert, a kavicsokat meg a homokot, de hát ez végül is érthető.
Magyar Nemzeti Galéria, július 3-ig.
