Zene

Itt van ez a baromi hosszú gumikötél, a fix végén (elején?), valahol a messzi ködben Moliére Don Juanja, a másikon meg Bodó Viktor az egész társulattal. Ugranak - kisebbet, nagyobbat. Vakmerés kevés van benne, inkább kíváncsi játékosság: szakad-e a kötél vagy csak nyúlik; ja, és hogy mit bír ki az a fix pont.

Ha csak felületesen is, de átpásztázunk az elmúlt tíz-tizenöt év magyar festészetén, három tendenciát figyelhetünk meg: az egyik egy rurálisnak, egyszerűnek és "ügyetlennek" álcázott, szofisztikált posztkonceptualizmus, másképpen fogalmazva: speciális arte povera némi "vidékies" gesztussal, a "kívülmaradás" attitűdjével pozsgásítva, melynek narrativitása akkor is jellegzetesen kemény, ironikus és paradoxonra építő, amikor nem a jellemző installációs formában vagy assemblage-ként nyilatkozik meg, hanem például rajztanárosan affektált formába burkolózik.

Nyolc kis kritika

Elmúltak már azok az idők, amikor az Isisról csak a Neurosis viszonylatában lehetett beszélni: mára a bostoni kvintett is ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen tekintéllyé vált, mint négy-öt évvel ezelőtt a nagy elődnek tartott kultikus zenekar.

Ha Sevillába kell menni a világ egyetlen valamirevaló világzenei vásárára, akkor nem nagyon érdemes szorongani, mert Sevillában lenni jó: októberben isteni a Nap, barátságosak a népek, a város meg pezsgéssel és gyönyörűségekkel teli. Sevilla még arra is képes, hogy feledtesse: a világ egyetlen valamirevaló világzenei vására évek óta rossz passzban van.

Volt a 80-as években egy '56-os felfutás, egymást érték a forradalomra hol óvatosabban, hol bátrabban emlékező filmek. Mindegyik személyes történetek, egyéni sorsok által beszélt a kollektív tapasztalatról.

Oroszlán, Leopárd, Majomkenyér - kivételesen nem a KFT együttes egzotikus slágeréből idézünk, hisz mind Arany, hanem a jó nevű rendező magas nemzetközi - ki gondolná, európai - filmdíjait soroljuk; ráadásul a majomkenyérben nem is vagyunk annyira biztosak, inkább Kamera lesz (volt) az.

Papír előttem és toll a kezembe', és semmi, de semmi sem jut az eszembe - hangzik kedvenc (és életem nehéz pillanataiban rendre eldudorászott) nótám kezdősora, s bár ez a Zerkovitz-sláger nem része a Csókos asszonynak, azért mint muzsikus lélek és bohém fiú örömmel vettem a hírt, hogy egy bő évtizeddel a vígszínházi nagy széria után a mű ismét visszatér a pesti színpadra.

Ezzel az erkölcsileg ma már meglehetősen idejétmúlt kifejezéssel jellemzi Joseph Delteil azt a történelmi korszakot, amelyben Jeanne d'Arc - az örök - megjelent. Az egyszerű parasztlány ténykedésének köszönhetően megkoronázott VII. Károlyt ma már lehetetlen DNS-vizsgálatnak alávetni, sosem tudjuk meg, igazi Valois volt-e, vagy sem.

A történelemtudomány és a múlt szemlélete jelentősen átalakult az elmúlt évtizedekben. Hayden White, Lionel Gossmann, Roland Barthes és mások munkásságának köszönhetően egyre kevesebben gondolják azt, hogy a történelem eleve adott faktum volna.

Napjaink kísérletezőbb kedvű elektronikus zenekészítői között kétségtelenül az ebbéli működésében Four Tetként ismert brit Kieran Hebden az egyik legérdekesebb figura.

Az Universal nemrég négy CD-n jelentette meg az 1923-ban Dicsőszentmártonban született és 2006 júniusában Bécsben elhunyt zeneszerzőnek a cégnél készült összes felvételét.

Van mit nézni az Örkény Színház új Shakespeare-bemutatóján - kapkodhatjuk a fejünket, pontosabban.

Lemezgyűjteményünk átstrukturálása, amint ez Nick Hornby príma középfajú regényében, a Pop, csajok, satöbbiben megkapó módon rögzítésre került, komoly, meditatív feladat, az önvizsgálat ideje, hisz voltaképp autobiográfiánkat kanyarítjuk ilyenkor, anélkül, állítja hihetően a bakelitdzsanki elbeszélő, hogy akár csak kézbe vennénk egy tollat.